Istvánovits Eszter - Almássy Katalin (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52. (Nyíregyháza, 2010)
In memoriam - 80 éve született dr. Dienes István (1929-1995) régész, múzeumigazgató - Kovács László: Régimódi történetek egy hajdani tervásatásról
Régimódi történetek egy hajdani tervásatásról ő vette át a feltárást. Mivel az általa írt ásatási naplóban semmiféle célzást nem tett a lakókocsi és a felszerelés Budapestre szállítására, feltételezhető, hogy - a megszokottól eltérően - ekkor minden a legnagyobb rendben történt. Egyébként a „kinnlakás” miatt az életmódunk megváltozott: a munka végeztével hárman gyakran bekerékpároztunk a faluba (Patay Pali bácsi erre nem vállalkozott), megettük a napközis ebédet, azután alkalmanként Szabóéknál töltöttünk néhány órát a tanítóleányok társaságában, borozgatással és tánccal. A hold vagy csak a kerékpárlámpák fényével szépen hazatértünk. Hogy ez az éjszakai kerékpározás nem is a távolság, hanem az út és ösvény megtalálása és a tájékozódás szempontjából mekkora teljesítmény volt, azt az a humoros eset tanúsította, amikor egy este mi hívtuk meg, de hiába vártuk a tanítói kart. Másnap kiderült, hogy a sötétben és hideg szélben a helybéli igazgatóhelyettes vezetésével eltévedtek a határban. Az is előfordult, hogy Attila egyedül kerekezett be a faluba, s hozta ki az ebédünket. Később a rendszeres kihordását szerveztük meg. Igazán komfortosan éhünk egy dolgot leszámítva, mely leginkább Pistát zavarta. A vasvázas lakókocsi kettős borítása közé ugyanis hamarosan beköltöztek a mezei egerek. Lábacskáik zaja meg a cincogásuk vált az altatónkká. Megrágták, amit találtak: Pali bácsi kenyerét, Attila radírját s a csontvázas papírcsomagjainkat. Egyszer Pista a dzsekije belső zsebéből rázott ki egyet. Ahol kezdve hangosan rikoltozva, magától a lehető legtávolabb tartva rázta ki minden reggel a ruháit. Eközben persze zavartalanul folyt a munka. Aztán Pista egyszer levelet kapott Picutól, amelyben rám vonatkozólag az állt, hogy a hét végén (szeptember 19-én) feltétlenül hívjam fel Budapesten Patek Erzsébetet (1918-1995). Addig faggattam Pistát, amíg el nem mondta, hogy ő, valamint a rendkívül jóindulatú Bónis Éva (1919-1998) - aki nemcsak múzeumi kollégám volt, hanem az 1968. évi aspiráns felvételik egyik vizsgáztatója is - a tudtom nélkül beszélt vele, és beajánlottak a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetébe. Mint kiderült, az Intézet a régészeti topográfiához kapott egy státuszt, amelyet a kiszemelt Németh Péter nem fogadott el, viszont az év végéig be kellett tölteni, hogy el ne vesszen. Patek kedvesen és támogatólag biztatott, viszont a döntés természetesen az intézet igazgatójától függött. A találkozó napját akkor még nem tudtuk megbeszélni. A hétfői visszautam igen fáradságosra sikereded, mert a vésztő-körösnagyharsányi kisvonat annyit késett, hogy a komádi állomási busz nem várta be, s egy teherautót stoppolva jutottam csak el Komádi keleti végéig. Más lehetőség nem lévén, gyalog átsétáltam Homorogra, s a falun keresztül t- nem pedig a Mogyoróson át kerülve - részben toronyiránt mentem ki a lelőhelyre. Az intézet igazgatójával, Gerevich Lászlóval (1911-1997) való várva várt találkozásomra végül a homorogi ásatás után, s Kovalovszki Júlia dobozi feltárásán való részvétel vége, valamint a Cs. Sós Ágnessel (1925-1993) közösen végzett zalakomári munkakezdés közötti napon, október 13-án került sor, s a beszélgetésről úgy távoztam, hogy november 1-jétől meg is kaptam a kinevezést. 13. kép Dienes István, Kovács László és Bánó Attila (1971) 35
