Istvánovits Eszter - Almássy Katalin (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52. (Nyíregyháza, 2010)
In memoriam - 80 éve született dr. Dienes István (1929-1995) régész, múzeumigazgató - Kovács László: Régimódi történetek egy hajdani tervásatásról
Régimódi történetek egy hajdani tervásatásról (Személyes emlékeim Dienes Istvánról, különös tekintettel Magyarhomorogra)* Kovács László Amikor egyetemi hallgatóként ismerkedni kezdtem a régészet szakmai mindennapjaival, a sürgős leletmentéseket még a Magyar Nemzeti Múzeum Adattára koordinálta és finanszírozta. A vidéki múzeumokból beérkező híradások alapján vagy a helybéli régész munkáját fedezte elégségesnek vélt összeggel, vagy az illető más elfoglaltsága esetén a Magyar Nemzeti Múzeum szakmailag illetékesnek ítélt munkatársát küldte kiszállásra. Az ilyen, akár minimális mértékű és támogatottságú1 leletmentésre azonnal összekapható csekély felszerelés szükségeltetett.* 1 2 Amenynyiben a legszükségesebb leletmentés olyan eredménnyel járt, hogy megkívánta a folytatást, akkor a több éven keresztül folytatott munkára évenként megúj rázva anyagi támogatást lehetett 1. kép Dienes István és Kovács László 1971 -ben Rövid változatban elhangzott 2009. december 1 -jén a Jósa András Múzeum Napja „80 éve született dr. Dienes István (1929- 1995) régész, múzeumigazgató” c. rendezvényén, ahol a megemlékezést sírjának megkoszorúzása követte. A megíráshoz felhasználtam az emlékeimet, naptárbejegyzéseimet, édesanyámhoz és feleségemhez írott leveleimet, s természetesen Dienes István ásatási naplóit is. 1 A dabas-gyón-papréti leletmentésemet (1972. augusztus 14-szeptember 8.) 2000 Ft-tal támogatta a Magyar Nemzeti Múzeum Adattára, s a munkát egy ideig a bejelentő Méhes Andrással, majd az ő hólyagosra égését követően egy nagy nehezen szerzett dabasi munkással folytattam: a homokos talajban egymást váltogatva ástunk és lapátoltunk. Augusztus 29-én Patay Pál meglátogatta az ásatást, és a feltárt sírokat látván újabb 2000 Ft-os támogatást engedélyezett (Kovács 1985.). 2 Magam egy hidegben keményedő, NDK gyártmányú műbőr kabátban jártam ki az egyetemet, s amikor az első fizetéseim egyikéből szövet télikabátot vettem, szabó/szabász édesapám a műbőrből az elképzelésemnek megfelelő, doboz alakú műanyag táskát készített, amelyben elfért az egész terepi életemet (1992-ig) kiszolgáló, lassanként összeálló ásatási felszerelésem: az édesanyám összeállította sokrétegű, műszálas anyaggal bevont térdelőpáma, a rugós csippentésű A4-es iskolai rajztábla, fehér géppapír és mm-papír, füzetek, golyóstollak és töltőceruzák, radír, vonalzók, körző, szögmérő, szögtükör és az utóbbi lábát helyettesítő függőón, fokbeosztásos geológus kompasz, valamint egy ugyancsak édesapám varrta rekeszes vászonszütyőben a múzeumi asztalosműhelyben kedvem szerinti alakúra köszörült pengéjű 8-10 spakli, ecsetek és 2 kis seprű, a fénykép azonosításra szolgáló alumínium számok dobozban (később táblácskára felerősíthető színes műanyag számok), vékony és vastag madzag. Leletmentésre is, de ásatásra (így Magyarhomorogra) is ezt a táskát vittem a vállamon, a nyakamban a fényképezőgépet, a kezemben pedig a személyes tárgyaimat (köztük bicskát és dugóhúzót, konzerv- és sörnyitót) tartalmazó táskát. Ha nem volt kitűzőkaró, akkor a helyszínen egyenes szerszámnyelekkel helyettesítettük. NyJAME LII. 2010. 19-44. 19
