Istvánovits Eszter - Almássy Katalin (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52. (Nyíregyháza, 2010)
Régészet - Bacskai István: A műszeres leletfelderítés helye, napjaink régészeti kutatásában
A műszeres leletfelderítés helye napjaink régészeti kutatásában Az elektronika fejlődése lehetővé tette, hogy a hetvenes évek közepén olyan készülék kerüljön a piacra, amely már nem csak a fémtárgyakat jelzi egyre nagyobb mélységből, hanem képes azokat a vezetőképességüknél fogva elkülöníteni, azaz diszkriminálni. Más területen is alkalmaznak fémkereső detektorokat a katonai használaton és a hobbikeresőzésen kívül. Ilyen terület az ipari felhasználás. Ezek közül meg kell említenem a különböző földkábelek keresésére szolgáló eszközöket, valamint a biztonságtechnikai berendezéseket. Ezek hasonló elven működnek, de a diszkriminációs képességüket vagy csak kis mértékben, vagy a munkajellegéből adódóan egyáltalán nem alkalmazzák. Víz alatti fémkeresőzéshez speciális készüléket használnak. Működési elve azonos a felszíni készülékével, de elektronikai részük a víztől gondosan el van szigetelve, valamint a találatjelzést vizuálisan is megjeleníthetik. A „szárazföldi” fémkeresők víz alatti kutatásra csak a kereső szár hosszáig, kb. 1 méteres vízmélységig használhatóak. A leletek kiemeléséhez itt egy különleges cső alakú szűrővel ellátott, műanyag csőből készített „ásót” kell alkalmazni. A tömeggyártás egyre olcsóbban tudja a „fémkiválasztós”, apró tárgyak keresésére is alkalmas detektorokat előállítani, így azok a kincsvadászatra fogékony emberek széles táborához eljutottak. Megkezdődött a mai napig tartó versenyfutás § régészek és a kincskeresők között. A fémkereső a régészetben A régészet - miután levetkőzte a klasszikus kincskeresés gyerekbetegségét (nevezetesen, hogy csak az értékes, művészileg kidolgozott vagy éppen monumentális tárgyak gyűjtését tartotta elsődleges szempontnak) - ráébredt, hogy elődeink életéről a legtöbbet akkor fogja megismerni, ha a mindennapi élet tárgyi eszközhagyatékát is begyűjti. Ezzel egyidejűleg az egyes tárgyak előkerülési környezetét megfigyeli, és az utókor számára leírja, dokumentálja. A tárgyak önmagukban nem minden esetben árulnak el túl sok információt a készítésükről vagy használatukról. Ezek megértéséhez segítségül kellett hívni a társtudományokat. Ebből adódóan a régészet tudománya roppant szerteágazó. A talajtani sajátosságok kutatásától kezdve a topográfián, tipológián, az antropológián és a zoológián át felöleli az emberi tudomány szinte minden eszköztárát. A társtudományok eredményei és kutatásai nélkülözhetetlenek az objektív kontextusok vizsgálatához és megértéséhez. A régészet alapvető munkamódszere az ásatás, melynek során a kutató a lelőhelyet, illetve annak a megkutatott részét a feltárás során gyakorlatilag megsemmisíti. A máltai konvenció azon alapelvét, hogy a lelőhelyeket lehetőleg őrizzük meg az utókor számára, akik esetlegesen egy fejlettebb kutatási módszerrel, netalán roncsolásmentesen a legtöbb információt ki tudják nyerni, nem mindig sikerül szem előtt tartani. Marad tehát a nagy felelősséggel járó, minél sokrétűbb és körültekintőbb dokumentáció elkészítése. Nagyberuházások megkezdését szerencsés esetben, ha a területen vagy közvetlen környezetében régészeti lelőhely van, hatástanulmány elkészítése előzi meg. Adattári forrásokból és terepbejárásokból születik egy dokumentáció, amely ideális esetben a várható régészeti kultúrákat és a lelőhely kiterjedését meghatározza. A terepbejárás háromféle módszerrel történhet: 1. Elsőként lássuk a legelterjedtebbet, az extenzív terepbejárást. Alkalmazása során a bejárt területről csak a keltező értékkel bíró vagy látványosabb tárgyak, zömében kerámiatöredékek gyűjtése folyik. Ez a módszer alkalmas arra, hogy egy területről megállapítsuk - akár 3—4 kerámiatöredék alapján -, hogy lelőhely-e vagy sem (Jankovich 1993. 7-8.). 2. A második lehetőség az intenzív terepbejárás. Az extenzív módszernél több megfigyelést és adatgyűjtést tesz lehetővé. Több embert igénylő aprólékos munkafolyamat, melynek során egy adott helyen minden korszak leletanyagát megpróbáljuk felgyűjteni és dokumentálni (Jankovich 1993. 8.). 143
