Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Régészet - Horváth Ciprián: Adatok a honfoglalás kori tausírozott kengyelek kérdésköréhez (A levélmintákkal díszített kengyelek)
Adatok a honfoglalás kori tausírozott kengyelek kérdésköréhez Fontos technikai részlet a már említett berakás vékony árkolt lezárása. A technikai kivitel ezekben az esetekben hasonló, még ha a felhasznált nyersanyagok eltérőek is. így ezüstlemezes keretben aranyberakások láthatók a Magyar Nemzeti Múzeum pár nélküli kengyelén, míg az ezüstberakás felülete aranyozott a beregszászi és a rakamazi daraboknál. A Kolozsvár-Zápolya utcai példány esetében pedig aranyozott vörösréz berakás látható, csakúgy, mint a Magyar Nemzeti Múzeum ismeretlen lelőhelyű kengyelpárján.59 Utóbbi kivételével a díszítőlemezt a kengyel felületére helyezték, annak csupán széle ágyazódik az alapfémben kialakított mélyedésbe. Ettől eltérőek a Sárrétudvari—hízóföldi és poroshalmi, valamint a püspökladányi kengyelek, melyeknél a berakás teljes egészében beágyazódik az alapfémbe. A két csoport közt helyezkedik el a Magyar Nemzeti Múzeum másik kengyelpárja, melynél a berakás helye lemélyített, a széle pedig árkolt, mint a már fentebb említett kengyeleknél.60 A legjellemzőbb a fül oldalának karéjos kialakítása a Magyar Nemzeti Múzeum már többször említett kengyelpárján, valamint a tamaörsin. Ezeknél a szárak arányaikat tekintve szélesebbek, mint a többi kengyel esetében. Karéjos a rakamazi kengyel fülének oldala is, míg a Magyar Nemzeti Múzeum másik kengyelén a fül alsó harmadában található egyetlen karéjosan kialakított rész. E két kengyel fülének alsó része elvékonyodó, elnyúló részként csatlakozik a szárakhoz. Ugyancsak jellemző részlet a jelképes kis nyak, mely megtalálható a kolozsvári és a balkányi kengyelen, amelyeknek füle trapéz alakú, egyenes oldalú. A rakamazi, a püspökladányi és a Magyar Nemzeti Múzeumban található kengyel szárainak végén található egy-egy kis lyuk. Alakjuk főbb vonásait tekintve egymáshoz legközelebb a balkányi, a beregszászi, a Jósa András Múzeum, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum egymagukban álló ismeretlen lelőhelyű kengyelei, a kolozsvári, illetve a rakamazi állnak. Az elmondottakat összegezve létezett egy közös, minden darabnál megfigyelhető vonás: a leveles díszítés. A levelek kialakítása, elhelyezkedése alapján már eleve különböző csoportokba oszthatók az általam vizsgált darabok, de vannak további jegyek, elemek is, melyek további csoportosítást tesznek lehetővé. A változatosság oly mértékű, hogy alapos vizsgálat esetén csaknem minden egyes kengyel külön csoportba vagy alcsoportba lenne sorolható. A felosztásnál ezért igyekeztem mintát és a technikai kivitelt61 együttesen tekinteni - a mintán belül elsődlegesen a levél alakú berakások helyzetét -, melyek alapján a csoportok véleményem szerint az alábbiak lehetnek: 59 A tarnaörsi kengyelről nem állapítható meg, hogy az ezüstberakások felülete aranyozott volt-e? Fém vizsgálat adhatna választ arra kérdésre, hogy a balkányi kengyel berakása rézből készült-e avagy a felület aranyozása a színbeli eltérés oka. (Ld. 5. jegyzet!) 60 Nem lehet alábecsülni a technikai kivitel elemzését az esetleges „műhelyhagyományok” vizsgálata során, hiszen ha e kengyelek terjedésében a másolás (ld. 56. jegyzet!) lehetőségét is számításba vesszük, akkor a mester nyilván a díszítés utánzására fordította a legtöbb figyelmet, s talán csak kevésbé - amennyiben az adott feladat többféle módszerrel is megoldható volt - a technikai részletek pontos utánzására. 61 Mint említettem, nem kevésbé fontos a technikai kivitel elemzése sem. A csoportosítás alapja véleményem szerint az lehet, hogy a díszítő célzatú fém az alapfémbe ágyazódik-e megközelítőleg teljes felületével vagy csupán egy vékony árokba kalapálták a szélét, illetve átmeneti formaként megtalálható e kettő együttese. Ehhez kapcsolódhat a felhasznált nyersanyagok vizsgálata, melyekkel kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogy a levél alakú berakások néhol miért rézből készültek és nem ezüstből, mint maga a keret. Anyagtakarékosságról lenne szó, hiszen az aranyozás alatt nem látszott a fém eredeti színe? Ez a megoldás nem számít ismeretlennek a honfoglalás kori régészeti leletanyagban, az ötvöstárgyak kevésbé szem előtt lévő részei értéktelenebb nyersanyagból készültek (Horváth 2005. 124.). Ez a meggondolás nem zárható ki, azonban úgy gondolom, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum ismeretlen lelőhelyű kengyelpárja esetében mégis inkább a fémművességi gyakorlat jöhet számításba, hiszen itt a mester nem takarékoskodott a nemesfémmel, még a - nyeregben ülő lovas esetében kevésbé látszódó - kengyel háttere is ezüstberakást kapott. Mivel ebben az esetben a berakás felületét poncolt minta díszíti, felvetődik, hogy a réz fizikai tulajdonságai miatt (is) dönthetett így az egykori mester. 69
