Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Könyvismertetés
Könyvismertetés Gaal György „kis Kolozsvár”-ja végigkísér a városon. Emlékeket ébreszt vagy ha nincsenek, talán teremt. 187 fehér-fekete bélyegfotóval, lényegre törő szöveggel, félkövérre szedett ház- és műemléknevekkel. Az eligazodás szempontjából kétnyelvűén. És mint minden jó útikalauz, megadja a fontosabb közhasznú címeket és telefonszámokat. (Ezt a fejezetet majd frissíteni kell a következő kiadásban.) Mégis, amikor legelőször kézbe vettem a „kis Kolozsvár”-t, mohón a 186. oldalra lapoztam, mert a tartalom szerint ott van az „Amit még följegyezni érdemes”. Azt gondoltam ott vannak a kivételes dolgok, a furcsaságok. Üres lapok voltak ott. Hat üres oldal. Lehet, hogy mégis majdnem minden értelmezés kérdése? A második könyv KOLOZSVÁR Ebben Gaal György felnagyította a képeket, mívesre. Elhagyta a román neveket, és így az a Kolozsvár áll előttünk, akit apáink, nagyapáink ismertek. Kolozsvár, „aki egy magyar város”. Akiről Georg Houfnagel készített metszetet 1617-ben, és ahol a Szent Mihály templom nyugati kapujának timpanonját egy angyal őrzi. Ugyanazon a városon vonulunk végig Gaal Györggyel, és mintha mégsem. Az útikönyvben egy kicsit messziről néztünk és láttunk, mintha az utca túloldalán libegő dámát figyeltük volna, itt pedig mellé szegődünk. Már nem csak napernyőjének piros foltját látjuk, hanem az aranyozott kígyófogantyút is, a fel-fellibbenő szoknyát és alatta a karcsú bokákat. Mert a szerző közel visz és megmutatja a Szent Mihály templom déli kapuját és a szobortöredéket a templom déli falán, a torony óraszerkezetét, a sekrestyeajtó reneszánsz keretét, a Golgota-freskót a Sleunig-kápolnából, a Háromkirályok oltárát a Maulbertsch-képpel, Fadrusz János 1891-ből származó feszületét. Aztán kihátrál velünk a templomból, és mi, mint egykoron az ifjú gavallér a piros napernyő csábos árnyékában, megyünk vele, haladunk térben is, időben is, benézünk - úgy 1860 táján - a templomot övező vásáros bódékba, szorongunk a tömegben a Mátyás-szobor leleplezési ünnepségén, amikor már 1902-t írnak és ősz van, október, és esik az eső, látjuk amikor közel két évtized múlva románra cserélik a szobor feliratát, végigmegyünk a főtér déli oldalán a városháza előtt, végetes végig a Deák Ferenc utcán és nem tudunk megállni. Előttünk libeg a piros napernyő, a minorita templomnál még látjuk, aztán mintha eltűnne, de keressük. Visszatérünk a főtér keleti házsorához, megpihenünk a Bánffy-palota előtt, a homlokzati Bánffy címer alatt, és újra látni véljük a piros napernyőt. Nem maradhat ki semmi. Már az Ovárban vagyunk, Mátyás szülőháza előtt, megbámuljuk a Tauffer-házak kovácsoltvas erkélyét és megállunk. A recenziót író legalábbis. Mert az egyszeri gavallér, ha elég kitartó, akkor elég közel fog kerülni a részletekhez. Fellibbentheti a szoknyát, eljuthat a karcsú bokákhoz és azon túl is, a titokzatos mélységekhez. Ilyen ez a könyv, és azt súgja nekünk, közel hajolva, egészen a fülünkbe: ilyen a város. Ez a könyv azt mutatja meg, amiért érdemes megnézni Kolozsvárt, azt, amit eltakar előlünk az első benyomás kuszasága. És mindezt nem is színesben, hanem csak árnyaltan, fehér, fekete és régibama foltokkal teszi. A könyv fotóit nézve valahogy nem is vágyom arra a szinpompára, amelyet a modem technika tud nyújtani. Visszavágyom gyerekkorom fekete-fehér tévéjéhez, a tévéhez, amely akkor maga a csoda volt, látcső és létcső, rajta keresztül kinézhettünk a világba. 433
