Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Könyvismertetés
Vofkori Mária Az első könyv „ Vajon az épületek, az utcák és terek, a kocsik és autók, villany és aszfalt meg a csúfolódó, tülekedő emberek teszik-é a várost, aki íme, szintén születik és él, beteg és egészséges, vidám és gondokkal vajúdik, duzzad vagy sorvadva zsugorodik, bölcs avagy bolond és egyszer meghal? Születik, él és meghal, mint az ember. Egyik város hamarább, másik későbben, de mindenik kivétel nélkül elmúlik. Merthogy minden szerves életegységnek ez a sorsa, és minden város szerves életegység.” - mondja Kós Károly 1934-ben írt Kolozsvár című kisesszéjében. Ezzel indítja Gaal György - a Polis Könyvkiadónál 2001-ben megjelent - kis millenniumi kalauzát. És milyen jól teszi. Az első hat oldal után, Kós Károly Kolozsvárja után, már akkor is kedvem lenne a városhoz, ha sosem jártam volna falai között. Ha csak a hírét hallottam volna, mert az van neki. Ez a kis könyv (a „kis Kolozsvár”, ahogy a Polis Könyvkiadó tagjai mondják) tulajdonképpen útikalauz, de mégis több annál. Mindjárt Kós Károly esszéje után 15 oldalon át a város történetét kínálja dátumokban, utána pedig három oldal könyvészet következik. Meglehetősen rendhagyó kezdés ez egy útikönyv esetében, de utána már nem várat tovább, már jön maga az út. Házról házra sétálhatunk a történelmi Kolozsváron. Térkép és bélyegfotók segítségével járhatjuk végig a Főteret, az Ovárat, végigballaghatunk az Unió utcán a Monostori út felé, ahonnan letérhetünk a Sétatérre, de mehetünk más irányokba is, végig a Deák Ferenc utcán, onnan át a Széchenyi térre, fel a Fellegvárra, majd még egyszer átvágva mindenen, visszakanyarodhatunk a Petőfi utcára a Házsongárdhoz. A „kis Kolozsvárénak köszönhetően mindezt úgy járhatjuk be, hogy két nyelven szólhatunk az utcákhoz. Magyarul is, románul is. (Már a tartalomjegyzékben így tüntették fel a neveket.) Végig a városon! Az Unió utca. Soha nem tudtuk a román nevét. Ezt e nevet örököltük meg az előző generációktól, a régi neve, a Belső-Monostor már feledésbe merült. (Azt tudtuk, hogy a XIX. és XX. század fordulójától már Unió utca a neve, mert egyik házában mondták ki 1848-ban Erdély és Magyarország unióját.) A román nevére, arra, hogy str. Memorandumului, még ma is gyakran rácsodálkozom. De nem minden volt ennyire egyértelmű. A Széchenyi tér például már egyszerre volt Széchenyi és Mihai Viteazul. De azért eligazodtunk. Szokásszerünek fogadtuk el, hogy minden él magyarul és románul, ismertük nemcsak az utcákat, hanem a boltos néniket is, tudtuk ki magyar, ki román, mindenkihez a saját nyelvén szóltunk. (Csak németül nem szólhattunk senkihez. Szász szó már rég nem volt a városban.) Furcsa város - mindenkinek a sajátjává tudott válni. És hát ott volt a Házsongárd, Jósika Miklós és Brassai Sámuel, Tótfalusi Kis Miklós és Szenczi Molnár Albert, Dsida Jenő és Reményik Sándor, Kós Károly és Szilágyi Domokos sírjaival. „Távol a gyűlölet, a szeretet is távol -akad-e, ki a sohatöbbéig kísér a West Side Hospitalból?”- kérdezte tőlünk is Szisz. 432
