Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Történelem, helytörténet - Báthori Gábor: A török szövetség próbakövei: Lippa és a lengyel hadjárat
Báthori Gábor arra intette őket, hogy: Erdély szabadsága ellen valami czikkelyt, punétól be ne írjanak, hanem az adónak néhány esztendeig való megengedésétől és Jenő várának örök feledékenységéről... vegyen kelmed athnámét, és ha Jenő örökösen nem lehet, akár csak mi időnkben ne kívánják Jenő várát. De azt ne engedje beírni, hogy újra keresztény ország ellen kelljen hadba vonulni, azt ő hatalmassága ne erőltesse.'’’' (TT 1900. 190.) Figyelemre méltó, hogy lélektanilag is válaszútként kezelte a közös expedíciót. így folytatta utasítását: „inkább készek vagyunk szabadságunk mellett meghalni, hogy sem mint az iszpaják és a két oláh ország, olyan kénszerítés alatt kellene ő hatalmassága hűsége mellett keresztyénekre hadakoznunk.” (TT 1900. 191.) Ez az utasítás nem csak azért érdemel figyelmet, mert rávilágít Bethlen szövetséget illető bizalmatlanságának valóságos elemeire, hanem azt a politikai kétarcúságot is jellemzi, amely a XVII. századi uralkodók politizálását jellemezte. Későbbi, októberben és novemberben írt leveleiben visszatér a lengyel hadjárat előtt és alatt végzett szolgálataira, igyekezett azokat a Porta politikusaiban ébren tartani. Ahogy fogalmazott: ezzel „a birodalom békepolitikájának megőrzését szolgálta." Bethlen Gábor pszichológiai hadjárata érthető. Egyrészt tisztában volt a keleti politizálás módszereivel, a Portán uralkodó játékszabályokkal, másrészt követei állandóan informálták ellenségeinek személye elleni meg-megújuló támadásairól. A Portán, ahol mindig kemény harcok folytak az érdekcsoportok között, Naszuh nagyvezér halálával ez idő tájt - főként a magyarországi török vezetők részéről - ugyancsak felerősödtek az erősebb vazallusi politikát követelő hangok. Lippa és Borosjenő követelésén túlmenően felmerült a három vazallus állam beolvasztásának terve. Természetes tehát, hogy Bethlen Gábor is céltáblája lett a belső harcoknak. Gyakran és szívesen alkalmazott taktikáját vetette be azok - elsősorban Mehmet kajmakán áskálódásai - ellen, akik a szultánt a körülményeskedő, vazallustól szokatlan, csak többszöri parancs után teljesített hadba vonulásának felemlegetésével akarták ellene hangolni. A taktika lényege, hogy Bethlen úgy tálalta a történteket, mintha az Konstantinápoly tudtával és jóváhagyásával történt volna (Péter 1986. 657-658). E szerint ő eleve a békesség megteremtésének céljából indult Moldvába; a lengyelekkel, kozákokkal és németekkel lefolytatott tárgyalásairól pedig pontosan tájékoztatta a Portát. Ezt senki sem becsülheti le, és senki meg nem kérdőjelezheti. A lengyel háború ellen a taktika bevált, a szövetség első igazi katonai főpróbájából, egy fegyveres probléma megoldásából Bethlen Gábor tehát nyereséggel került ki. Önmagában annak a ténynek, hogy a fejedelem nem csak haderejét, hanem diplomáciai ténykedését is a Porta rendelkezésére bocsátotta, egyaránt megvoltak a politikai és katonai következményei. Látványos lengyelországi szereplése hasznos szövetségesi mivoltában és megbízhatóságában erősítette, ezzel a Portán a vele jóindulatú politikai csoportok töretlen támogatása felől biztosította magát. Politikai és katonai szempontból sem mellékes hozadék volt Borosjenő dolgában a török követelés felfüggesztése, így a vár 1658-ig az Erdélyi Fejedelemség birtokában maradt. A portai pártok hatalmi küzdelmeitől - amelyekben Erdély függetlenségének megszüntetése szándékként felmerült - távol tartotta magát (TT 1900. 200.). Reálpolitikusként nagyon jól ismerte az Oszmán Birodalom lehetőségeit, helyesen látta, hogy a belső harcok mögött inkább a gyengeség, mintsem a valóságos cselekvőképesség, a birodalom szerkezetének megváltoztatása húzódik meg. A hatalmi válság kísérőjelensége, a szultánok személyének gyakori váltakozása sem hiányzott. A különböző érdekcsoportok vagy maga a hadsereg jelöltjeinek rövid ideig tartó uralkodása 1623-ig igen labilis állapotokhoz vezetett az Oszmán Birodalomban. Az I. Ahmed halálával 1617-ben trónra került I. Musztafát a következő évben III. Oszmán váltotta fel a trónon (1618-1622), akit 1622-ben janicsár lázadás fosztott meg hatalmától és ölt meg, hogy újra I. Musztafát emelje hatalomra (1622-1623). A belpolitikai harcok csak 1623-ban IV. Murad (1623-1640) trónra kerülésével csitultak el. Ilyen körülmények között Bethlen elérkezettnek találta 266
