Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Történelem, helytörténet - Néző István: Egy humanista főpap. Várday Ferenc élete és tevékenysége
Egy humanista főpap A közvetett kötődésű emlékek Várday azon kevés főurak, főpapok közé tartozott, akik hazánkban a humanizmus, a reneszánsz eszméit terjesztették, ápolták, a tudósokat, költőket támogatták, akik otthont nyújtottak a humanista alkotóknak. Ilyen irányú lelkesedése Itáliából eredeztethető, ahol tanulmányait végezte. Mátyás király reneszánsz udvarának hagyományait követve Gyulafehérváron humanista központot hozott létre, s ennek vezetőjeként a maga köré gyűjtött humanistáknak egyházi javadalmakat biztosított. Mivel a bevételt tekintve az erdélyi püspökség a negyedik volt az országban, volt miből támogatni az arra érdemeseket, s azok „cserébe” különböző írásművekben örökítették meg a püspök életét, nagyságát. Romulus Amasaeus, a bolognai egyetem tanára egyike volt azon humanistáknak, akik szorosabban kötődtek a püspökhöz. A fiatal Amasaeus Várday Jánost oktatta. Amikor János 1509-1511 között Padovában és Bolognában végezte tanulmányait, Amasaeus házában lakott. János bolognai tartózkodásának költségeit bátyja, Várday Ferenc fedezte. A püspök mecénásként is tevékenykedett Amasaeus körül, erre nézve a bolognai városi könyvtárban lévő „Romuli Amasaei Forciuliensis Panegyricus Amplissimis Magistratibus functo Francisco Vardaeo Vaciae Praesuli Dignissimo dictus ” című, negyedrét alakú papírkódex kézirat ad támpontot. A panegyricus (dicsőítő ének) a humanisták egyik kedvelt műfaja. Hexameterben íródott, célja a homéroszi eposzok fenséges hőseihez hasonlított különböző helyi előkelők és valódi nagyságok magasztalása. Ehhez felhasználta az eposz irodalmi eszközeit, alkalmazta az antik mitológiai és irodalmi utalásokat, hasonlatokat. Várday Ferenc, csakúgy mint kortársai, a művészek, a tudósok pártolásával, a mecénási tevékenységgel saját hírnevét, dicsőségét is gyarapítani kívánta, s „nem gátolta meg”, ha némely pártfogoltja szintén ezen munkálkodott. A dicsőítő énekek szerzőit ekkoriban bőkezűen jutalmazták. Romulus Amasaeus a tízsoros megszólítás után majd száz hexameteren keresztül sorolta fel, mi mindenről írhatna, de ő csak Várday Ferenc kiválóságáról zengene dalt, mert bár Hercules és a többi hős is csodálatra méltó tetteket vittek végbe, mégis nagyobbak azok, amelyekre az őt ihlető Várday képes. Sajnos éppen az a rész hiányzik a műből, amelyben a műfaj szabályai szerint a jeles tulajdonságokat kellett felsorolni. Ebben a szakaszban szólhatott a közte és Várday között lévő kapcsolatról, s talán a Várday családról. A következő részben elmondja, hogy Várday kiválóságát ismeri az egész földkerekség, de főleg Itália, mely tanítója, művelője volt. Amikor hazajött Magyarországra, a király kincstárnoknak, majd váci püspöknek nevezte ki. A vers akkor születhetett, amikor Várday a püspöki címet megkapta, vagyis 1509 körül, s Amasaeus e jeles esemény alkalmából köszöntötte Várday Ferencet (Révész 1933. 24-29.). A XV-XVI. század fordulója azonban már nem az olyan kéziratok kora, mint Amasaeusé, hanem a nyomtatványoké, s természetesnek vehetjük, hogy ilyenek is kötődnek Várdayhoz, illetve az általa támogatott tudósokhoz. Várday udvarában volt az enyedi születésű Adrianus Wolphardus Transylvanus, egy erdélyi szász családból származó humanista filológus és költő. Ő Bécsben tanult 1509-1512 között, s 1512 őszén tért vissza Erdélybe, majd Várday Ferenc köréhez csatlakozott. Leginkább a Janus-filológiában és a kultusz ápolásában jeleskedett. 1521-ben Bolognába ment, s a Megyericsei János közreműködésével Erdélybe került Janus-hagyatékból 1522-ben ott adta ki Janus Pannonius Marcellus-panegyrikuszát: „Ioannis Pannonii Episcopi Quinqueecclesiensis poetae, et oratoris Clarissimi Panegyricus Iacobo Antonio Marcellopatritio Veneto” (Veress 1941. 80-81.). Wolphardus 1522. október 4-én Várday Ferencnek ajánlotta ezt a könyvét. Az ajánlás az előszóban található, ebből idézünk: 247
