A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 50. (Nyíregyháza, 2008)

Gyűjteménytörténet - Kurucz Katalin: Nagyberuházásokat megelőző régészeti feltárások Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 1993-2008 között

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága a 2003. június 1-én aláírt szerződés értelmében 2006. november 30-ig megbízást kapott az M3 autópálya Görbeháza-Nyíregyháza közötti, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területére eső, a 214+400 és 226+003=234+560 km közötti szakasz, valamint az M3 autópálya 4. sz. főút - 4911. számú önkormányzati út 226+003=234+560 - 242+700 km közötti szakasz, továbbá a Nyíregyházát keletről elkerülő I. rendű főút 0+000 - 13+16,5 km és a Nyírturát elkerülő I. rendű főút 286+270 - 289+584 km közötti szakasz, valamint a 4. számú főút 268+120 - 270+800 km szelvények közé eső szakaszának területén ismertté vált lelőhelyek építést megelőző régészeti feltárására és dokumentálására. A szerződés aláírása utáni hónapokban készítettük elő a munkát, szereztük be a szükséges eszközöket és szereltünk fel egy térinformatikai laboratóriumot, amellyel „házon belül" lehetett a feltárásokat kiszolgálni. Ugyancsak itt került sor az adatrögzítésre és a rajzolók munkahelye is ez lett a terepmunka utáni teendők elvégzésére. Az előkerülő régészeti leletanyag tárolására - ami végül mintegy 300.000 darab tárgyat jelentett - egy újonnan, a Jósa András Múzeum épületében kialakított 200 m

2-es régészeti raktár szolgált, ahol tömör, görgőpolcos raktárrendszert építettünk 2004 első negyedévében. A legnehezebb feladatnak a feltárások személyi feltételeinek megteremtése látszott: a kellő számú régész biztosítása mellett a „technikai" személyzet előteremtése sem tűnt egyszerűnek. Ezzel éppen a nagyberuházásokat kísérő régészeti feltárások legérzékenyebb pontjához értünk el. A korábbi időszakkal össze nem hasonlítható mennyiségű régészeti leletanyag bekerülésével a múzeumok gyakran megoldhatatlan feladat előtt álltak: elsődlegesen fel kell dolgozni és megbízható dokumentáció kíséretében raktárban kell elhelyezni az óriási mennyiségű leletanyagot. Ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy az ásatások „utóélete" legalább olyan fontos, mint a terepi munka és ennek legalább olyan nehéz megteremteni a személyi feltételeit, mint a terepi munkának. A régészek mellett nélkülözhetetlen technikusok, rajzolók, restaurátorok és egyéb szakszemélyzet általában saját „nevelése" minden múzeumnak - ilyen szakembereket nem képeznek, őket a már zajló ásatásokon kell kinevelni, és lehetőleg olyan gárdát együtt tartani, amely bármikor bevethető. Érdemes azon elgondolkodni, hogy miközben az országban több millió m

2 feltárásán vannak túl a szakemberek, ilyen - egyébként meghatározó - problémával soha nem foglalkoztunk, pedig a mi esetünk is bizonyítja, hogy ez egyáltalán nem elhanyagolható. Nálunk szerencsés helyzet teremtődött azzal, hogy a Szatmárnémeti Területi Múzeum régészei hajlandóságot mutattak az együttműködésre, és a két múzeum vezetése kölcsönösen előnyös szerződést tudott aláírni, amely garantálta, hogy egy időben minimum 6 határon túli régész dolgozzon nálunk. Ezzel együtt az ásatásainkon összesen 27 régész, 2 archaeozoológus, 4 régésztechnikus, 1 geodéta és térinformatikus, 5 adatrögzítő, 5 rajzoló, 3 restaurátor és 1-2 fő restaurátor-kisegítő dolgozott. A gépi földmunkát 2 alvállalkozó, a kézi földmunkát 3 alvállalkozó foglalkoztatásában átlag 80-100 fő végezte. A keleti elkerülő szakasz a nagykállói csomóponttól Nyírturáig összesen 16,5 km hosszú volt. Ezen a szakaszon a feltárt lelőhelyek kiterjedése 188.637 m

2 volt, a lelőhelyeken összesen 185 munkanapot töltöttünk. Az előzetes terepbejárási adatokból 14 lelőhely előkerülését prognosztizáltuk, ehhez képest a kivitelezés során 2 újabb lelőhelyet találtunk, ebből is az egyik (53. lelőhely) a korábban ismert (33. számú) lelőhely folytatásának volt tekinthető (BEJINARIU ET AL. 2004.). Altalánosságban elmondható, hogy a Nyíregyházát keletről elkerülő út régészetileg érintett területei az ún. Balkányi-főfolyás mentén, tehát egykori vízjárta terület magaspartján elhelyezkedő lelőhelyek voltak. A terepbejárás első szakaszában - még 2002-ben - az alternatív útvonalak vizsgálatakor már jeleztük, hogy a véglegesen megjelölt nyomvonal a régészetileg „legveszélyesebb" szakasz. Ezzel a megállapítással a feltárás során több helyütt kellett szembesülnünk. A szakasz közepén találtuk magunkat szembe azzal a helyzettel, hogy az eredetileg több számmal, külön