A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 50. (Nyíregyháza, 2008)

Művészettörténet - Papp Tibor: Nagy Sándor

Nagy Sándor egy a földdel. Az egyszer megmozdult alkotóerő, a másság, amihez kénytelenek vagyunk magunkat viszonyítani, a szilárd pont, amelyhez képest vagyunk. Lehajol, felegyenesedik, kezében márvány, bazalt vagy gránit, de a kő sorsa már elrendeltetett. A véső, a gyorsan pörgő karbon-korong közvetít. A durva csiszolókő „csak" utójáték. Szobor született. Testes női csípő-idol, amely willendorfi előképet idéz, és amely megmutatja az élet szimbolikus formáinak szükségszerű kontinuitását a finoman domborodó kőérmeken, a kőrajzokon, centi-széles facsíkokon százával sorakozva, vagy többmázsás márvány tomporok által. A kő beszél, hangot ad. Osi ritmusok monoton erejével szól a megmunkált anyag sámánéneke. így akarta Nagy Sándor. Ha szobrait egybehordanánk, megkapnánk a hegyet, amelyből vétettek. Keze nyomán a kő elnyeri végső formáját, a folyamat befejeződött. Nagy Sándor már nem farag követ! Nyolcvanöt éves, és melegségre vágyik. A kő már nem idomul, csak porzik. A fa azonban meleg. Megfogja, nézi, másnak tűzrevaló lenne, de ő kireszeli, fűrészeli a napfényt. Természetesen a nők sugároznak. A nő a fában talán még termékenyebb, mint a kőben, formáját maga dönti el, csupán néhány jelentéktelen részletben kell igazítani. Itt is - mint minden alkalommal - a mindennapok alkotó ritmusa dönt. Reggeltől estig. Azután a szobrok pihenni térnek, rongyos fészerekbe, egymással, simulva-kacalódva, akár a valóságban.