A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 50. (Nyíregyháza, 2008)

Helytörténet - Cservenyák László: Csonka Szatmár vármegye közegészségügyi állapota a XX. század elején

állás létesítését engedélyezze. Az egyesített vármegye közel 160.000 lelket számláló népességéhez viszonyítottan még ez az orvosi létszám sem jelentette a végleges megoldást, mégis óriási lépést jelentett, amennyiben átlagosan számítva 8.000 főre jutott egy orvos. Említésre méltó, és vármegyénk alispánjának kiváló egészségügyi gondoskodására jellemző intézkedés, hogy az egész csonka vármegye területét behálózták a vöröskeresztes út menti segédszolgálatokkal (FÁBIÁN 1939. 298.). Említettem az előbbiekben a vármegye speciális helyzetét jelentő maláriás megbetegedéseket. A mátészalkai járás nyírségi részének kivételével az egész csonka vármegye valamennyi községében a lakosság legnagyobb része „hidegrázás"-on, - ami nem egyéb mint váltóláz - ment keresztül, s minden bizonnyal sok csecsemő, gyermek és felnőtt pusztult el ebben a kórban annak ellenére, hogy a malária a fennálló rendeletek értelmében bejelentésre kötelezett betegség volt. Malária, mint a halál oka, sohasem szerepelt az orvosi bejelentések között, bizonyságául annak, hogy sok esetben más betegségként gyógykezelték. Ezzel a - általános ismeretek szerint csak trópusi vidékeken előforduló - betegséggel együtt járt a maláriás vidék lakosságának csökkent ellenállóképesscge, s különösen figyelemre méltó az a sajátossága, hogy éppen a mezőgazdasági munkák legszorgosabb napjaiban okozott megbetegedéseket, s a roham alatt, sőt a roham közötti napokon a beteget csaknem teljesen munkaképtelenné tette. A laikus előtt is ismeretes, hogy maláriás megbetegedés csak ott fordulhat elő, ahol maláriás betegek már vannak, és ahol az anpheles szúnyogok fejlődése lehetséges. A csonka vármegye valamennyi községében mocsaras belvizek voltak, amelyek mindenütt kedvező helyzetet teremtettek a maláriát terjesztő szúnyogok fejlődésének. Ezekből az adottságokból magától értetődő, hogy a malária elleni küzdelem első lépése a vármegye csatornázása, ezzel együtt a községek belvizeinek lecsapolása kellett, hogy legyen (FÁBIÁN 1939.). A természeti környezet okozta betegségek mellett nagy gondot jelentett az alkoholizmus jelenléte a századfordulón. Mifelénk a józan paraszt kitűnően ruházkodott, vegyes táplálékkal élt, szorgalmas, munkabíró, erkölcsös volt. Kis betegséggel orvoshoz fordult. De a részeges csak akkor tette ezt, ha látleletre volt szüksége, hogy vérbelijén bosszút álljon. A pálinka legnagyobb mértékben az alföldi részeken - a szatmári és gyarmati járásban terjedt el. A gyarmati járás 31.000 lakójából 272 notórius alkoholista, 70 életéven felüli mindössze 339 egyén volt. A legjózanabb községek: Milota, Csecse, Tiszakóród, Istvándi és Kömörő. Ezekben 3600 lakosból 71 személy élte meg a 70. évet, ellenben Cseke 2000 lakosa között csak 5. Csekében terjedt el a pálinka a leginkább. Ujoncozáskor a józan életű községek 21 éves fiait még egyszer akkora százalékkal sorozták be, mint a járás alkoholista vidékeiről. A hasonló talajú - és vagyoni viszonyokkal bíró -, de józanabb lakosságú szomszédos csengeri járásból a 21 éves újoncok 70%-a vált be, ugyanakkor a gyarmati járásban csak 34,4%-át sorozták be. Ez már a pálinka hatása volt az utódokra (BOROVSZKY é.n. 333.). A Nyírvidéken a bortermelés fellendülése óta csak a legszegényebb munkásnép között találhatók pálinkaiszákosok. Ezek a síró gyermekeket is pálinkába mártott kenyérbéllel csillapították. A pálinka népesedésre gyakorolt hatása leginkább abban nyilvánult meg, hogy az életkor jelentékenyen megrövidült és az utódok kisebb ellenálló képességgel bírtak (BOROVSZKY é.n. 333.). Nagy vonalakban ezek azok az egészségügyi problémák, amelyek csonka vármegyénkben fennálltak a XX. század elején, s ezek azok az intézkedések, amelyek az egészségügyi ártalmakat elhárítani és kiküszöbölni akarták. Mátészalka igazi fejlődését 1880-tól a vasút megépítése és a vasúti csomópont idetelepítése hozta meg. 1883-ban alapították az első kórház jellegű intézményt („Állami bujasenyvi-kórház")