A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 50. (Nyíregyháza, 2008)

Gyűjteménytörténet - L. Nagy Márta: Saáry Sándor

orvosnak, dr. Horváth Ákosnak a leveléből, aki megtudván a kardok esetét, azt irja nekem: „őszintén gratulálok a fényes eredményhez. Csúnyául lekéstem az alkalomról...! Remélem, hogy dacára a negativ epizódnak, ébren tartjuk ismeretségünket. " így irt a kis hamis. Sajnos nekem 14 órás kocsi út okozta derékzsábám hat éven át positiv episodnak bizonyult. Ugy látszik, hogy engem megszerettek Gömörben a harmadszori ottlétemkor, mert néhány hónap elteltével még három pompás bronz kardot kínáltak megvételre Gömörből és örömmel megvettem mind a hármat. Ezek ma is gyűjteményem díszét képezik. Ezekhez a régi árban, de könnyen jutottam. Az egyik kard nagyon hasonlatos a gyűjteményemben lévő kardhoz, melynek eredetije az én tulajdonom volt s általam a szabolcsmegyei múzeumnak lett ajándékozva s érdemes megemlíteni, hogy nem pénzért vettem, de id. Gaál Ede főlevéltárnok Irénke lányának szerencsés meggyógyitásáért kaptam jutalmul - Gaál Ede földjén tengericsutka vágására használta s erre a célra is kitűnően bevált...A bronzkori emberek kik e bronz kardokat csak harci eszközül használták, ha a kardok e hasznos tulajdonságát is ismerték volna, ugy többet készítettek volna belőlük; mert bizony nagyon kevés maradt fel az utókorra... szép Liliom alakú díszített pengéje oly, hogy minden vágyam az eredetiről galvanoplasztikái uton egy hü másolatot készíteni, de jelenleg az 30,000 koronába kerülne, így várunk jobb időkre. Végeredményben tehát gróf Desseffy Miklós érdekében tett utam fényes eredménnyel végződött. A nyíregyházi „Peres Halom " honfoglaláskori lovas sírjai című munkájából (SAÁRY 1922.) egy olyan részletet választottam, amelyből láthatjuk, hogy ha a szükség úgy hozta, Saáry Sándor nem volt rest felhasználni a leleteket „nemes" célokra. Hogy ez a cél mennyire helyes, azt mindenki döntse el maga... Az biztos, hogy nagyon egyedi... (...) Az összes sírokban talált tárgyak a két honfoglaláskori karddal egyetemben gyűjteményemben vannak; kivéve a koponyákat. Pedig ezekről is el kell számolnom; de ennek története van. Elmondom: Az 1910-es években házi kertemnek oly sok hívatlan vendége akadt, hol nappal, hol éjjel, ugy hogy megtörtént, hogy abban én nem szüreteltem, hanem a közelebbi és távolabbi szomszédaim inasai. Tennem kellett valamit, hogy e csapást elhárítsam kertemtől. Tudni kell mindenek előtt azt, hogy a hívatlan vendégek - más néven tolvajok, betörők - mindig egy csapáson járnak be a kertekbe, akárcsak a róka, nyúl, meg az őz az erdőben. Ilyen csapások előtt billenő lócákat állítottam fel s azokra szép sorjába emberi koponyákat állítottam fel és pedig ugy, hogy egyik nevetett, a másik szónokolt, a harmadik ásított és így tovább. Koponyám meg volt sok a Les halomról, a Mánd, Sima és Zunior telke, Szunyor telke csatatereiről. E községek 1594-ben a tatárok által elpusztíttatott s annak ma már Nyíregyházához tartozó csataterét 1912-ben én ásattam fel. így kerültek ki oda a Peres halmi honfoglaláskori koponyák is. Isten látja lelkemet, hogy sajnáltam e koponyákat a billenő lócákon látni ázni-fázni; de jó szolgálatokat tettek nekem őseink csontjai... meg a tatár és anatóliai török koponyák, a melyek mind a magyar harci csákánytól eredő halálos ütések áruló nyomait viselték magukon... Ha nappal jött be a hívatlan látogató s meglátta a kerti koponya gyűjteményt; rémülve futott el. Ha éjjel jött s bemerészkedett lépni a kertbe, rá kellett lépnie a billenő lócákra, melyek felbillentek s a szerencsétlen látogatóra hullottak az ívben felrepülő s újból lehulló őseink koponyájának s kar csontjainak csapásai. Most már nemcsak látta, de hallani vélte s érezte is az ősök haragját. Lett is erre nagy ijedelem meg „nosza rajta vesd el magad". Feledve egy szempillantásnyi idő alatt a mosolygó barack, alma és körte. De bármerre is akart menekülni a delikvens - amint arról a sok ledöntött szőlőkaró tanúskodott - mindenfelé ujabb billenő lóca s azokról ujabb ősi intelem