A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 50. (Nyíregyháza, 2008)

Régészet - Istvánovits Eszter - Kulcsár Valéria: Az ún. „meót" típusú kardok/tőrök a Kárpát-medencében

Megállapíthatjuk, hogy a fent említett Léva/Levice-Prsa típusú fibulák alapján e fegyverek a Kárpát-medencében - de ez természetesen keletebbi előfordulásukra nem vonatkozik! - valóban nagy valószínűséggel az V. században, annak is az első felében - közepén terjedtek el. A bevágott markolatú, ún. „meót" típusú kardok előképeire a sztyeppéi leletanyagban már Párducz Mihály felhívta a figyelmet. Ő mindössze 15 példányról tudott (PÁRDUCZ 1959. 367-368.). Ezt az adatot vette át Radu Harhoiu is 1988-ban (HARHOIU 1988.). Valójában ez a típus a sztyeppén és az Észak-Kaukázusban széles körben elterjedt és gyakori fegyver volt. A Csernyahov kultúra kevés (mindössze 0,5%-ot kitevő) fegyveres sírjában a rövid kardok elsősorban a kultúra DNy-i szállásterületén terjedtek el, s köztük csaknem kizárólag a „meót" típus képviselteti magát (MAGOMEDOV-LEVADA 1996. 305-306.). Figyelembe véve a romániai, a krími és a Dnyeper-vidéki előfordulásokat, a kardok övről függtek, általában a jobb oldalon, néhány esetben a balon (HARHOIU 1988. 80.). A típus kialakulásával kapcsolatban alapvetően két nézet látott napvilágot. A.M. Hazanov a szarmata fegyverek feltérképezésekor arra a megállapításra jutott, hogy a legtöbb ilyen típusú darabot az Észak-Kaukázusban lehet találni, s ezért eredetüket ezen a területen kereste (HAZANOV 1971. 24.). Radu Harhoiu ugyancsak elsősorban az elterjedési terület alapján a Bosporusi Királyság területéhez kötötte e fegyvereket (ö azonban csaknem teljesen figyelmen kívül hagyta az északkaukázusi darabokat), s úgy vélte, innen terjedtek el (HARHOIU 1988. 80., 86.). Legutóbb Vanessa Soupault foglalkozott e kardok eredetével, elterjedésével és kronológiájával. A magyarországi fent említettek közül csak hármat véve figyelembe, a „meót" kardoknak összesen 38 lelőhelyét gyűjtötte össze. A szóban forgó fegyverek elsősorban a Kaukázusban és a Krím-félszigeten koncentrálódnak, de előfordulnak a Kubán-, a Don- és a Volga-vidék sztyeppéin, a Dnyeper-vidéken, Moldáviában és Havasalföldön, továbbá a Kárpát-medencében. A kialakulást vizsgálva elsősorban a kardos leletegyüttesek kronológiáját vette figyelembe, s ez alapján az észak-kaukázusi eredet mellett tört lándzsát, ahol a IV. század legelején tűntek fel a típus első képviselői. Követhető itt a típus egyfajta fejlődése, amelynek során megnő a markolat alatti bevágások száma (kettőről négyre). Úgy tűnik tehát, hogy a „meót" kardok/tőrök az Észak-Kaukázusból terjedtek el, elsősorban az alán expanzió révén. Ennek megfelelően a példányok többsége a IV-V. századra datálható, de a Kaukázusban jelenlétük egészen a VII. századig kimutatható. (SOUPAULT 1996.) A kaukázusi eredet mellett szólhat esetleg az a fémvizsgálat, amelyet a Bzsid-I. (Feketetenger kaukázusi partvidéke, Tuapsze környéke) temető 13 „meót" típusú tőrén végeztek el. Az analizált fegyverek nagy része viszonylag rossz minőségű, helyi alapanyagból készült, valószínűleg egy mester munkájaként (POROH-PJANKOV 1999.). így a „meót" típusú kardok jelenléte a Kárpát-medencében is az alánokhoz köthető. Bóna István ugyanezzel magyarázta az általában „rövid, széles pengéjű, kétélű tőrkardok" megjelenését vidékünkön (BÓNA 1993. 223.). Ami e rövid kard/tőr funkcióját illeti, a kutatásnak ezidáig nem sikerült egyértelmű álláspontot kialakítania. N.I. Szokolszkij, aki 4 krími példány kapcsán elsőként hívta fel a figyelmet erre a fegyvertípusra, úgy gondolta, hogy a markolat alatti bevágások a pengén a kereszttag felerősítését szolgálták (SZOKOLSZKIJ 1954. 158-159.). Ugyanezt a véleményt képviselte A.M. Hazanov (HAZANOV 1971. 17.). M.B. Scsukin egy középkori vívótechnikából kiindulva azt feltételezte, hogy a penge alatti bevágások segítségével - a sztyeppéi anyagban ezek gyakran duplák - az ellenség kardhegyét állították meg visszavágáskor, amikor két karddal vívtak, és a rövidebbet tartották a bal kézben (SCSUKIN 1993. 327. 42. jegyzet). A magunk részéről az első hipotézist tartjuk valószerűbbnek. Egy még kevésbé reális feltételezés szerint, amely abból indul ki, hogy több kaukázusi sírban