A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Könyvismertetés - Antall István–Vofkori Mária: Kettős tükörben – egy helytörténeti sorozatról

Kettős tükörben egy helytörténeti sorozatról „Nagymamáék zenetársasága" a XX. század első évtizedéből (Borcsa Julianna tulajdona) évtizedében már-már úgy tűnt, hogy megtalálta. Elkezdett fényképezni, és mivel történész volt, azt tette, amit példaképe és nagy elődje, Orbán Balázs is dokumentált. Fényképezte a jelent azért, hogy megőrizze a jövendőnek. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom éveiben pedig bőven volt dokumentálni való, mert gyors volt a változás. Életformák, falvak, házak tűntek el és igazán csak az maradt meg, ami elég mély gyökerű, elég szívós és elég szerencsés volt ahhoz, hogy túlélje egy többévtizedes diktatúra szorítását. Mivel a történésznek nem sok babér termett akkortájt, és mivel szolgálni csak tanárként lehetett, meglehet, hogy Vofkori György fotóssá, fotográfussá szeretett volna válni. Többévi fotózás után azonban rá kellett jönnie, hogy a fényképezés számára nem cél, csak eszköz valami máshoz. Akkor, az 1970-es években teremtett meg egy olyan műfajt, amelyet nagyon a sajátjának érzett. A diapozitívekből vetített-képes előadásokat szerkesztett eggyé, amihez szöveg is társult, és így mutatta be a Székelyföld falvaiban élőknek saját tájegységüket. Valahogy úgy, ahogy Orbán Balázs tette volna. A szöveghez kézzel adagolta a szinkront, és utaztatta mindenhova a nagy Aspectomat vetítőgépet, a Tesla magnót és a vásznat. Az utazás autóbuszt, egy-egy ismerős Trabantját, Skodáját vagy Daciáját jelentette, de legtöbbször gyaloglást, például át a Szarkakőn Székelyudvarhelyről Homoródremetére és Gyepesre. És volt sok-sok vetítés kultúrházakban és iskolákban, jó szóért, köszönömért. Aztán ennek a megtalált műfajnak lassan leáldozott. Az 1980-as évek második felében, abban a kilincsre zárt országban, ami akkor Románia volt, nem lehetett már elnéptelenedő vagy még élő székely falvakról és városokról vetíteni, múltról beszélni és beszéltetni, még akkor sem, ha azt úgy nevezte el valaki, hogy „haladó hagyományok". Úgy látszott, hogy ott és akkor - azon a mélyponton fel kell adni mindenféle közösségszolgálatot a közösség puszta túléléséért. Ami megmaradt, titokban és lappangva, az a gyűjtés volt, a képeslapok, jelvények és a tudás gyűjtése. Mert már csak ez volt gyűjthető. Minden egyéb gyanússá válhatott. A nagy váltást és változást 1989 hozta. Csakhogy addigra a világ annyira elgaloppozott mellettünk, a technika olyan gyorsan és olyan nagyot fejlődött, hogy a diapozitíves, vetített-képes előadásokat már nem lehetett folytatni. Ismét műfajt kellett váltani, s így Vofkori György megint elkezdte keresni a magáét. Azt már tudta, hogy könyveket szeretne írni, de valahogy úgy, hogy ne kérdőjelezzék meg azt a történeti igazságot, amelyet felmutat velük. Nem volt ez furcsa gondolat egy olyan korszak után, amelyet átélnünk adatott, amelybe én már beleszülettem és ők belenőttek, amelyben mindaz, ami a tankönyvekben és propaganda anyagokban volt messze esett a valóságtól, az átélt és átélhető valóságtól is, és rontotta a történész szakma hitelét. És végül Vofkori György szívóssága, amellyel egy életen át keresni tudott, most is eredményes volt - rátalált a maga műfajára, arra a típusú „képestörténetre", amely lehetővé tette, hogy tovább követhesse nagy elődjét és 503