A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Könyvismertetés - Antall István–Vofkori Mária: Kettős tükörben – egy helytörténeti sorozatról

Antall István — Vofkori Mária példaképét, Orbán Balázst, és maradéktalanul megfeleljen annak a típusú hitelességképnek, amelyet ő maga támasztott saját magával szemben. Már az is nagy dolog, ha valaki keresi a saját műfaját, és még nagyobb, ha meg is találja. Utána már „élhet örökre benne", valahogy úgy, ahogy Vofkori György teszi és tette. Rájött, hogy olyat kell létrehoznia (igen, valóban létrehozásra gondolt mindig és nem írásra, mert soha nem érezte magát egyedüli szerzőnek), amelyben felhasználhatja a fotográfiát. Nem csak illusztrációként, hanem történelmi forrásként is, hisz egy életen át, majdnem öntudatlanul erre készült - gyűjtötte a régi képeslapokat és fotókat, fotózott saját maga is jó dokumentumfotósként, és gyűjtötte azt a tudást, amely mindezekhez társítható volt, a helytörténész tudását. Igen, egy életen át erre készült, hisz a Várostörténet képekben megkülönböztető címet viselő sorozat első kötetének megjelenésekor már nyugdíjas volt. Azt mondja egy jó közhelyünk, hogy egy jó történész hatvan éves korára érik be. Az ő esetében ez így is volt. És megszületett a könyvsorozat - a Várostörténetek képekben. Először gyerekkora városának és életének színhelye, Székelyudvarhely készült el. Ezt volt a legnehezebb létrehozni, megírni, megkomponálni, mert olyan volt, mintha precedenst kellene teremteni valamihez, bár akkor a szerző még nem készült sorozatra. Meg kellett teremtenie azt a szerkezetet, azt a csontvázat, amelyet aztán minden alkalommal élővé lehetett tenni, fel lehetett öltöztetni. És megteremtődött, létrejött. Vofkori György arról írt, azt mutatta be, amiről volt fotográfiája. A változó városképet, az „Ismerkedő séta" című fejezetekben, a városhoz kapcsolódó, az ahhoz hozzánövő, abba beleolvadó falvakat, a gazdasági-, társadalmi-, kulturális- és fürdőéletet, az egyleteket és klubokat és kaszinókat, a templomokat és várakat, a bontásra szánt és épülő házakat. És tette mindezt úgy, hogy ebben a kicsit urbanisztikai és nagyon helytörténeti könyvben finom vonalakkal és gyengéd színekkel fel van rajzolva nem csak a ház, nem csak a megőrzésre váró műemlék, nem csak a város, mint épületegyüttes, hanem a falak mögötti, közötti és előtti élet is. Vofkori Györgynek talán sikerült az, amit szeretett volna. Helytörténészként ki tudta metszeni magának azt a történeti időt, amelyről szólni szeretett volna, és ez az idő rendhagyó módon a fényképezéshez kötődik. A dagerrotípiától napjainkig tart. És ebben az általa vizsgált időben nem érezte egyedül magát, hisz támaszul ott volt vele, mindig ott volt vele a fotográfia, amely talán másképpen és kevésbé félreérhetően szól, mint a szó. Ott voltak vele nagy elődei és példaképei, Orbán Balázs és a régi fotográfus mesterek, akik öntudatlanul tették azt, amit ő is: munkájukkal dokumentáltak és forrást teremtettek. Mindezek után a szerkesztőn volna a sor, hogy miután szólott a szerzőről és a műről, beszéljen az útról, amelyen végig kellett menni ahhoz, hogy a könyv tárgyként is megjelenhessen az olvasók örömére. Hogy elmesélje a műhelytitkokat. Hogy szóljon talán a saját szerepéről. De most is, mint mindig, legjobb lesz, ha a titkok titkokként élnek tovább, a szerkesztő pedig megmarad szürke eminenciásnak. Ez a sorsa. Amit elmondhatna, az nem mindig fényes, nem mindig érthető és szerethető, de reméli, hogy a végtermék, a produktum, amelyet a szerző megálmodott és az ő segítségével létre is hozott - az. És abban, hogy a könyv tárgyként is szép és szerethető, nagy szerepe van a műszaki munkatársaknak, a könyvek tervező grafikusainak és műszaki szerkesztőinek, jelen sorozat esetében Deák Ferenc grafikusnak és Géczi János műszaki szerkesztőnek, a kolozsvári Polis Könyvkiadó munkatársainak, valamint Barabás Ferencnek, a békéscsabai Typografika Könyviadó igazgatójának. Ők voltak azok, akiknek - ahogy Barabás Feri mondta - sikerült eljutniuk a régi képek, üvegnegatívok lelkéhez úgy, hogy megőrizték az olvasónak, hogy átmenekítették őket a modern nyomdatechnika minden vívmányán - csaknem érintetlenül. A szerkesztő úgy véli, hogy Vofkori György könyvei finom ecsetvonásokkal festett képek a székelyföldi városokról, nagyanyáink, dédanyáink idejéről és a sajátunkról is. Amikor olvassuk és nézzük, látjuk a várost és érezzük a lelkét, amelyet a néhai lakók teremtettek. Látjuk a fényt az