A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Könyvismertetés - Antall István–Vofkori Mária: Kettős tükörben – egy helytörténeti sorozatról

Antall István — Vofkori Mária Ahogy a szerkesztő látja Vofkori Mária: „Becses pártfogásért esedezve tisztelettel..." Műhely titkokkal és titkok nélkül Mit mondhat egy szerkesztő a kritikus szárnyaló szavai után? A szerkesztő - szürke eminenciás. Nem tud mást, csak a műhelytitkokat, és azok, ahogy a nevük is hordozza - titkok maradnak. És nincs ez másként itt a szavak és képek zsonglőréinek nem sokra becsült, rejtett műhelyében sem, mint egy festőében, - és hogy ne maradjon név nélküli a hasonlat - mondjuk a Vaszaryéban. Mert legyen bár árnyékos és súlyos a kép, és ezzel együtt egy jó kordokumentum, vagy légies és könnyed, mint az életünket pásztázó öröm, létrejöttének igazi titka ott marad a műhelyben. Az, ahogy a részek összeállnak egésszé, és az egész más lesz, mint a részek összessége, lehet filozófiai közhely, de a maga rendjén magában hordozza az alakulás, az átalakulás, végső soron pedig az alkotás soha igazán tetten nem érhető mozzanatát. Mert a szerkesztő látja a könyvet a teljes rendezetlenség állapotában, amikor még csak egy nagy bőrönd archív fotó, képes levelezőlap, CD-re másolt fotó és sok-sok szöveg az egész, és ő az első, aki látja az ebből készült tárgyat, a közel kétkilós végsőnek mondott produktumot is. 0 az, aki a szerzővel és a tervezővel együtt végighalad az úton, melynek során az anyag formát ölt. Nem könnyen, de formát ölt. A szürke eminenciások mindig azonosulnak az általuk patronált ügyekkel, személyekkel, elvekkel. És nincs ez másként a szerkesztők esetében sem. Ez a hasonulás jelen könyvek szerkesztőjének a családi kapcsolat miatt könnyebb volt, mint általában lenni szokott, ugyanakkor nehezebb is. Könnyebb, mert nem kellett különösebb beleérző képesség ahhoz, hogy azonosulni tudjon azzal, amit a szerző akart, és nehezebb, mert mindezek ellenére szigorúnak kellett maradnia. (Mert közhelyszámba megy már az is, hogy a jó szerkesztő sok minden lehet, csak egy nem - elnéző. A mű érdekében nem.) Jelen esetben könnyű dolga volt a szerkesztőnek, mert mindent tudott a szerzőről, ami tudható. Nem kellett azonosulnia a peremvidékiek sorsával, maga is onnan származik. Nem kellett megtisztítania a vizsgálódás tárgyát a rárakódott mesterséges mítosztól, mert már rég külön látta azt és nem társította a valósághoz. Nem kellett sajnálnia a szerzőt azért a sziszifuszi munkáért, amelyet végzett, a sok ezer kilométerért, amelynek egy részét egy élelmiszert szállító kocsiban zötykölődve tett meg Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós vagy Székelyudvarhely és Csíkszereda között, mert tudta, a szerző megszállott, és ilyen a megszállottak sorsa. Néha fárasztó, máskor furcsa, de számukra mindig örömteli. Végül pedig nem kellett megértenie, hogy mit akar mondani a szerző, mert pontosan tudta azt. A kérdés mindig csak azt volt, hogy ezt hogy fogja elmondani. A forma, az elmondás mikéntje, a műfaj megválasztása volt az igazi kérdés. És most ideje leverni ennek a recenziónak a hármas pillérét és ráépíteni azt a házikót, amelybe talán kedvvel lép majd be az olvasó, akinek „becses pártfogásáért esedezünk tisztelettel". Ideje szólni a szerzőről, a műről, végül pedig a kettő közötti útról, az alkotásnak arról a zegzugos folyamatáról, melynek része a szerkesztő is. Egyszerűen, halkan. Szürke eminenciásként. Voflcori György történelemtanár. Brassóban született, Székelyudvarhelyen érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Egyetemen kezdte és - mivel már akkor is sorsfordító időket éltek az emberek - a Babes-Bolyai Tudományegyetemen fejezte be. Amióta csak vissza tudok emlékezni (nehezen térek át az egyes szám első személyre, még akkor is, amikor már nagyon követeli a szöveg), olyan volt, mint akibe bele van teremtve az, ami ma már ósdinak, megmosolyogni valónak számít - a közösségszolgálat. Zetelakán az iskolában iskolamúzeumot hozott létre, gyűjtött, könyvet terjesztett, kereste a maga műfaját. Székelyudvarhelyen, tanári munkájának második 502