A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Néprajz - Varga János: Közösségi elv és dokumentálás. Baráth Menyhért jándi népi verselő

a költemények elején rendszerint a hallgatóság megszólítása, a végén pedig erkölcsi tanulság olvasható. A népi verselők alkotta hírversek elterjedésének előhívó okaként Fehér elsősorban az 1868. évi népiskolai törvényt említi, amelynek eredményeként felszámolták az analfabetizmust, s ennek köszönhetően megnőtt az igény az írásos históriákra. Az általa idézett fűzfapoéta verseit szociológiai jelenségnek tartja. Kérdése: megörökítésre méltó-e ez a fajta költészet? „A históriások emlékei még-még beleférnek a néprajz kereteibe. Egy fűzfapoéta azonban, aki ráadásul nem is a paraszti világot verseli meg, már alig vagy sehogy se. Még csak nem is fél-népi verselő, mint a vőfély versek szerzői. Legalábbis a klasszikus néprajzba nem fér bele. A szociográfia, a pszichológia, a szemiotika eredményeit is felhasználó jelenkutatásba, azt hiszem, annál inkább." (FEHÉR 2003. 96.) Azzal a következtetéssel zárja írását, hogy a faluban élő, a népköltészeti hagyományokat még alkotó módon felhasználni tudó verselőkkel szemben - ilyenek például Baráth Menyhért, beregi parasztköltő és társai is (tehetjük mi hozzá) - az általa idézett fűzfapoéta már csak a magyarnóták képi világát, formai megoldásait, életérzését használja föl verseiben. A hírvers fogalma rendszeresen előkerül a szakirodalomban a népi verselők tárgyalása kapcsán. A Beregi Múzeumban őrzött első világháborús verses krónikák is besorolhatók ebbe a kategóriába, így Baráth Menyhért versei is. Ám néhány distinkció azonosítható a tárgyalt költemény és az általánosságban értett hírversírók attitűdje között. A hírversírók mindig a közösség számára alkottak, mégpedig a számukra elérhető maximális számú befogadó számára. Verseiket vásárokra vitték, a kinyomtatott példányokat árulták. Nem csak az (el)ismertség, „szakmai" hírnév motiválta őket, hanem az anyagi haszon lehetősége is. Ezzel szemben a világháborút megidéző népi verselőink számára az alkotás elsődleges célja a rögzítés, a megtörtént események elsősorban önmaguk számára történő dokumentálása volt. A háborús verses krónikák megalkotásának és írásos rögzítésének az emlékezeti motiváltsága az egyik legfontosabb momentum. Követve Merlin Donald kognitív elméletét az evolúcióról megállapíthatjuk, hogy az emberi faj az evolúció egy bizonyos szakaszában képessé vált arra, s persze erre kényszerítette külső és belső környezete egyaránt, hogy úgynevezett külső emlékezeti tárakat kezdjen használni (DONALD 2001.). Vagyis az agykapacitás által lehatárolt információtárolás kihelyeződik az emberi testen kívülre: a humán egyed leírja, lerajzolja, később technikailag fejlettebb formában rögzíti a számára és a közösség számára megőrzendőnek ítélt információkat. Ezáltal minőségi - és persze mennyiségi - ugrás következik be az ismeret- és kultúraátadásban. A verses krónikák is ilyen külső emlékezeti tárként működnek az alkotójuk, az eseményeket átélő és az emlékezet számára fontosnak ítélő személy szempontjából. Hogy aztán ez az emlékezeti tár hozzáférhetővé válik-e a szűkebb-nagyobb közösség számára, az sok körülmény hatásától függhet, de a verses krónika akkor is közösségi tettként értékelhető, ha esetleg a közösség azt nem olvasta vagy hallotta, ugyanis maga a megírás, alkotás aktusa közösségi elvű. A verselő az emlékezés, dokumentálás gesztusán keresztül a közösség megjelenítését, sőt a valamiféle közösség megteremtését viszi végbe. Nem véletlen az, hogy ezeknek a szövegeknek a hősei, szereplői az aktuálisan megteremtődő csoport tagjai -jelesül a katonák, hadifoglyok, bajtársak -, s nem az egyén, az elbeszélő. A narratíva jellemzően „mi"-beállítottságú; a közösség cselekszik, szemlélődik, vele történnek meg a háborús események. Az egyén szerepe, mozgásterepe redukált - általában a csoport tetteinek, ítéleteinek függvénye. S ez nem véletlen.