A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Néprajz - Varga János: Közösségi elv és dokumentálás. Baráth Menyhért jándi népi verselő

Közösségi elv és dokumentálás A művészet funkciója a kognitív szemlélet aspektusából Az emberi megismeréssel foglalkozó, viszonylag fiatal tudomány(komplexum), a kognitív tudomány az alapvető emberi funkciókat (látás, hallás, testfelépítés, nyelvi kompetencia, párválasztás stb.) evolúciós alapon magyarázza. Az emberi kogníció alapvető strukturális felépítettsége biológiailag szervezett, az evolúció során alakult ki, annak a terméke. A fentebb említett humán struktúrák a környezeti hatásokra adott válaszok, amelyek (elsősorban) adaptáció útján jöttek létre. A kognitív diszciplínán belül persze nem minden emberi attribútum magyarázható és okolható kielégítően - legalábbis eddig ez még nem történt meg. Egyes teoretikusok, miután végigveszik a fent említett működési elveket - megtudjuk pl. azt, hogyan működik az emberi elme, hogy az egyik legismertebb, magyarul is megjelent könyv címét idézzük (PINKER 2002.) -, amint ahhoz a kérdéshez érnek, hogy mi az ember műalkotásokat létrehozó vágyának az evolucionista magyarázata, vagyis hogy miért fest képeket, ír verseket és dallamokat, nem tudnak rendszerszerű leírást adni, s megállapítják, hogy ezeknek az alkotásoknak az elméleten belül nincs funkcionális magyarázata. Ez a következtetés azonban legfeljebb annyit jelent, hogy adott szakember adott rendszerében erre a kérdésre (jelenleg) nincs adekvát válasz. Mások, egyéb szempontokat véve figyelembe kiegészítő konstrukciókat is megalkothatnak. A kognitív (vagy naturalista - PLÉH 2003. 7.) szemlélet talaján maradva, azon belül az evolúciós pszichológia megállapításait használhatjuk fel. E szerint a ma emberének alapvető jellemzői, pszichés motívumai, szokásai, interperszonális gyakorlatai a több tízezer évvel ezelőtti (ez az idő az evolúcióban elhanyagolhatóan rövidnek tekinthető) körülményekhez adaptálódtak, s ezeket az akkori környezeti hatások magyarázzák. Az emberi egyed adott nagyságú közösség tagjaként meghatározott, élettere is erre a (törzsi) nagyságú csoportra alkalmazkodott, biológiailag és szociálisan is ez a valamikori környezeti állapot szervezi (PLÉH-CSÁNYI-BERECZKI 2001. 321.). Az utóbbi évszázadok technikai-társadalmi változásai üteméhez mérve az evolúció sebessége elképesztően lassú, ezért azt mondhatjuk, hogy a mai civilizációk kereteit tulajdonképpen „ősemberek" töltik ki. Az akkori idők genetikailag egymáshoz kötött közösségét felváltották másféle közösségek. A mai kis- és nagyközösségek (falu, város, nemzet) tagjai egymáshoz genetikailag nem kötődnek, a közösségek területi, politikai stb. alapon szerveződnek; de a közösségek léte szükséges, hiszen azt a valamikori biológiai alapú csoportot valaminek helyettesítenie kell, az egyed (és a környezet) nem képes az evolúciósan adaptálódott biológiai-szociális jellemzőit ilyen rövid idő alatt fölülírni, megváltoztatni. A mesterséges közösségek pótolják a genetikailag egymáshoz kötődő csoportokat. Ezek a közösségek pedig - mivel a genetikai kapocs eltűnt - mítoszokkal, történelemmel, s ebből következően közösségi irodalommal teremtik meg a saját identitásukat. Ez a közösségteremtő és -formáló tényező jelenik meg ezekben a verses krónikákban. Az egyén túléléséhez, fennmaradásához szükséges ez a mesterségesen megteremtett közösség; ezért a verseknek a hősei: „mi, egy faluból valók", „mi, hadifogoly katonák", „mi, magyarok". Tehát a verses krónikák emlékezeti, dokumentáló funkciója mellett a másik kitüntetett szöveggeneráló aktus a közösségi elv. A két funkció együttes meglétét szemléletesen mutatja az a gesztus, amelyet egy másik beregi verselő, Gergely Menyhért háborús krónikájában találunk meg: az események leírása végén a szerző bajtársai nevük aláírásával igazolják a leírtak hitelességét. 317