A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Néprajz - Ratkó Lujza: Adalékok a kárpátaljai magyarság népviseletéhez

Ratkó Lujza kötényt általában egyszerű, apró mintás barna kartonból készítették, hogy ne koszolódjon nagyon. Az aljára és a mellrészre a saját anyagából háromujjnyi fodrot varrtak. „ Volt, aki csicsásabbat is felvett, aki nagyon szép akart lenni, annak volt egy kis berakás is ideoda, a zseb is egy kicsit megdíszítve volt. " (Csepe) A kötény aljába cikkcakkot, hullámvonalat vagy keskeny felhajtásokat is varrattak díszítésképpen olyan színű cérnával, amilyen az anyag alapszíne vagy a benne levő minta színe volt. A tiszabökényi falumúzeumban látható fekete - feltehetően ünnepi - kötényt a három oldalán körülfutó cakkozáson kívül kettős karikák sora díszíti (2. kép). „Annak hires varrónénak kellett lenni", aki az ilyen gépi hímzéseket megcsinálta, mert speciális varrógép kellett hozzá. Mind a derékkötőn, mind a pántos kötőn lehetett zseb is. A módosabbak viseltek egy részből szabott kötényruhaszerű zsebes kötőt, amelyet hátul keresztezett, majd egy lyukon előrebújtatott és elöl megkötött pánttal húztak össze. Oldalán volt egy kis karcsúsító bevarrás. Az alját nem kerekítették le és díszítést sem igen tettek rá, legfeljebb a nyakához és a zsebéhez varrtak madeirát. Mivel teljesen körbeért, „nagyon jól megvédte a ruhát". A kötő sajátos változata volt a házivászonból készült sure, amelyet elsősorban olyan munkákhoz kötöttek föl, amelyek erősen koszolták vagy igénybe vették a ruhát: például az őszi betakarításkor apaszulyt [babot] vagy a málét [kukoricát] a surcba szedték bele s onnan öntötték a kosárba. Aratáskor is szokás volt, hogy „ a marokszedő meg még a kötöző is maga elibe vászonkötőt kötött, hogy ne nyüjjön a ruha rulla. " A koszosabb otthoni munkákhoz ugyancsak ezt kötötték fel. Az előrelátó háziasszonyok a disznóvágásra hívott hentes számára is tartogattak egy surcot a sifony [szekrény] aljában. Elkészítése igen egyszerű volt: a téglalap alakú vászondarab felső két sarkát visszahajtották, hogy a kötő jól illeszkedjen a test formájához (a karöltőhöz), majd a derekához és a nyakához megkötőt varrtak. Mindig egyszerű, díszítetlen volt, nők és férfiak egyaránt viselték. A nagyon koszos munkákhoz a fehér vásznat befestették kékesfeketére, kékeszöldre. Festékanyagot régebben „a hegyekből" hoztak. Ha nem is feltétlenül házivászonból, de ma is viselik, ócska anyagokból kézzel is megvarrják a surcot. Ugyancsak házilag szövött kötényt használtak otthon az asszonyok a konyhai munkákhoz: a főzéshez, dagasztáshoz, tésztagyúráshoz. Hogy mennyire hozzátartozott ezekhez a munkákhoz a gyúrókötő, azt jól mutatja az alábbi idézet: 2. kép Cakkos szélű, hímzett derékkötő és részlete (Tiszabökényi falumúzeum) Abb. 2 Besticktes Leibchen mit Zackenrand bzw. Detail (Dorfmuseum Tiszabökény) „De én mikor magamnak elnyútom [a levestésztát] avval a kis kötővel, én annak minden ízit érzek!... Tán nem is esik úgy jól, ha nem kötöm oda azt a kis vászonkötőt... Nem nagy az, ennyi ni, de már a hasamat a liszt nem dörzsöli, meg a tészta! Hát kicsi, de az kellett a főzéshez is!" (Csepe) A gyúrókötőí általában egyszerű vékony vagy vastagabb szőtt csíkokkal díszítették; ezek neve parasztcsik volt. A lakodalmi főzéshez, tálaláshoz már szélesebb szedett mintával szőtt kötőt 300