A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Megemlékezések - Balahuri Eduárd (1931–2004) (Bader Tibor)

Balahuri Eduárd (1931-2004) a szabadságharc lényegében a Kárpátaljáról indult. Ugyancsak 1955-ben megnősült. Felesége elektromérnök. Az egyetem történelem karának befejeztével kinevezése a bátyúi középiskolába szólt, annak katedráján azonban egy pillanatot sem töltött. Ungváron, a Kárpátalja Megyei Honismereti Múzeumban kapott állást, ami tulajdonképpen meghatározta egész további pályafutását. Itt került emberközelbe a történelemmel, itt szerezte meg az egyetemen kapott elméleti tudásához a gyakorlati ismereteket. Az is természetesnek tűnt hogy a Rákóczi korról írott diplomamunka után a nagyságos fejedelmet bemutató tárlat kialakításával foglalkozott. Szakember híján ő kapta meg feladatul a régészeti leletek számbavételét is. 1958-ban Moszkvában elvégzett egy muzeológusi tanfolyamot. A régészetet viszont Konstantyin Bernjakovics, a múzeum akkori igazgatóhelyettese, a kiváló szakember, a kárpátaljai bronzkor remek ismerője szerettette meg vele, olyannyira, hogy jelentkezett a Lembergi Társadalomtudományi Intézet aspirantúrájára. Itt volt 1958 és 1961 között Markiján Julianovics Szmisko (1900-1981) professzornál, az intézet igazgatójánál, a kiváló szakembernél aspiráns. A Közép-Dnyeszter vidékén, az Ivano-Frankivsk megyei Ostrovecen egy a Noua művelődéshez tartozó temetőt és egy bronzkori öntőműhelyt ásott ki. Ezeknek az ásatásoknak az alapján írta meg kandidátusi értekezését aránylag rövid három év alatt, s védte meg 1965-ben a Kijevi Régészeti Intézetben: „A Noua kultúra a Közép-Dnyeszter vidékén a késő bronzkorban" címmel. Lembergben állást kínáltak fel neki, de nem fogadta el. Visszatért szűkebb hazájába, a Kárpátaljára, az ungvári egyetemre, ahol korábban tanult, s immár mint tanár folytatta munkáját. 1963 és 1985 között docens, 1986-tól professzor, 1993 és 2001 között tanszékvezető, 1991 és 1996 között az Ungvári Állami Egyetemen a Történelem kar dékánja. Az Ungvári Nemzeti Egyetem Tudományos Minősítő Bizottságának elnöke és a Kijevi Régészeti Intézet Tudományos Minősítő Bizottságának tagja volt. Kutatómunkájára és ásatásai eredményeire támaszkodva megírta nagydoktori disszertációját „A Felső-Tisza-vidék a bronzkorban" címmel, s 1983-ban védte meg az Ukrán Archaeologiai Intézet Tudományos Tanácsa előtt Kijevben. Tanítványai eredeti humoráért és előadásmódjáért kedvelték. Több mint 3900 történelem szakos diák érezhette óráin, hogy jól döntött, amikor a történelmet választotta tanulmányai tárgyául. A történelem kar jelenlegi tanárainak fiatalabb nemzedéke is az ő keze alól került ki. Diákjait bevonta a nyári régészeti munkába. Sokan éppen emiatt választották a régészetet hivatásuknak. 70. születésnapjára több méltatás jelent meg a kárpátaljai magyar lapokban is, az egyetemen pedig „Festschrift"-et készítettek munkásságának ismertetésével. 2004. január 15-én még dolgozott. 19-én egészségügyi panaszok miatt beutalták a kórházba, ahonnan soha többé nem tért haza. 26-án, hétfőn hajnalban agyvérzés következtében, életének 73. évében elhunyt. Hátrahagyta feleségét, Magdolnát és lányát, Brigittát, aki a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen doktorált, és ma budapesti polgár. Aki vasárnap este még látta, de nem gondolt rá, hogy utoljára. 2003 szeptemberében a Kárpáti Igaz Szó szerkesztője gratulált egy interjúban közelgő születésnapja alkalmából, s hogy még sokáig oktassa a diákokat és kutassa a történelmet. A válasz így hangzott: ,fiz nem rajtam múlik. Egy felsőbb hatalom dönt mindannyiunk sorsáról. De nagy szerepük van az életünkben az öröklött géneknek is. Édesanyám 86 évig élt, a nagybácsim most volt 90 éves, tehát reménykedhetem, hogy örököltem a hosszú élethez szükséges adottságokat. De ez nem biztos..." Valóban nem biztos. A remény nem vált valóra. Főbb kutatási területe a Felső-Tisza és az Erdős-Kárpátok régiójának őskori, honfoglalás és kora középkori feltárása és tanulmányozása. Négy monográfiája, 195 tanulmánya és cikke jelent