A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 48. (Nyíregyháza, 2006)

Művészettörténet - Vofkori Mária: „róla is majd emlékezzél” – zsögödi Nagy Imre festőművész halálának 30-ik évfordulójára

„róla is majd emlékezzél" kerülte el a hírnév és a siker sem. Második brassói kiállítása alkalmával megismerkedett a szász festőkkel és írókkal, a Klingsor folyóirat körével, a szász polgárság néhány vezetőjével, akikben lelkes támogatókra lelt, és a harmadik brassói kiállítása már az anyagi sikert is meghozta. Tanulmányútra ment Olaszországba, kiállított Firenzében, alapító tagja lett a Barabás Miklós Céhnek és a Csíki Székely Múzeumnak, vendégül látta Zsögödön Aba-Novakot, akivel 1937-ben együtt utazott Londonba a koronázási ünnepségre. Londonban ki is állított, és kiállítása komoly anyagi és erkölcsi sikerrel zárult. Többször kitüntették. 1939-ben megkapta a Szinyei Merse Társaság Zichy Mihályról elnevezett grafikai díját. Egy beérett művész karrierjének megannyi állomása volt ez. Csak a téma nem változott. A festésre kiszemelt és arra ítéltetett világ maradt a zsögödi mikrokozmosz, a táj és az ember, a paraszt és a föld minden rezdülése, a paraszti világ darabossága, egyszerűsége és ragyogása, amelyben Nagy Imre szerint benne van az az egyetemes, amelyre érdemes figyelni. Akár pihen a család, akár ebédel, akár répát szednek vagy kukoricát hántanak az asszonyok, ugyanaz a fény ragyogja be őket. Ez a ragyogás azonban megtörni látszott a háború alatt. 1944-ben ismét katonai szolgálatra rendelték, és miután visszatért Zsögödre, látnia kellett, hogy változik körülötte a világ. Csak benne nem változott. 0 már akkor tudta, hogy ,JVem lehet a művészetből tömegsportot csinálni", bár valami efféle volt készülőben, és azt is, hogy „Az egyéniség tesz minket külön eseménnyé a világ történetében." 0 pedig az volt, egyéniség, aki elsősorban és mindenekfelett a saját belső törvényeihez igazodott. Rövid életű kolozsvári tanársága után (a kolozsvári Művészeti Intézet előadó tanárának hívták meg) kényszerűségből több mint két évig a marosvásárhelyi cukorgyár vendége volt, ahonnan Békásra és Lupénybe is ellátogatott. Kegyvesztett lett, nem vehetett részt kiállításokon. 1950-ben, egyik levelében így összegezte mindazt, amit ebben az időszakban meg kellett élnie: „Még nem tudom merre, hová, és mit csinálok. Nekem még egynéhány évem van (az sem biztos). Ezalatt szeretném összegezni és összevonni minden eszközzel azt, amit a nép balladastílusban már kifejezett. Ehhez kéne egy kis nyugalom - vajon megkapom-e? Néha, ha igaz jött az ajkadról - a fej ed törött be. Ilyen perpatvar lesz az utam." 1957-ben rehabilitálták, és ki is tüntették a Román Népköztársaság művészetének érdemes mestere címmel. Majdnem harminc évet élt és alkotott még ezután. Megkapta azt a „kis" nyugalmat, amire vágyott. Meg tudta festeni mindazt, amit a nép balladastílusban már kifejezett, a régi temetőt, a krumpliszedőket, az utolsó két lovat, a bőség forrását, az ő faluját. És mindent körülölelt mindig a zsögödi táj, amely neki köszönhetően immár elpusztíthatatlanul ragyog a több felől rázúduló fényben. 80-ik születésnapján beteljesült másik nagy álma is: felavatták a zsögödi képtárat. A festő Nagy Imre erejéből arra is futotta, hogy ő, aki már az iskolában sem volt a szavak embere, írott szóval is megörökítse azt, amit az utókor számára hasznosnak vélt. 1954-1955-ben készítette el Följegyzéseit. Ezt aztán 20 évig a fiókba zárta, és csak halála után láthatott napvilágot. Nagy Imre nemcsak a képeivel, hanem a Följegyzések\&\ és még kiadatlan írott hagyatékával is üzent, ^hogyan a kőbe faragtam, valami alakot véltem felfedezni, ami rendkívül meghatott. Innen kezdve a tárgyaknak lelke lett, az élet mérhetetlenül megnőtt. A pásztorkodásom, a csillagos ég, az éjszaka, a világegyetem, az élet problémája izgatott. És minden ellenem szegült ennek az örömnek a cselekvésében, család, iskola. Megnőtt a hajam, a csokornyakkendő, felkentem magam művésznek, amiről az élet hamar leszoktatott és beálltam tanulni a természet, a mindenség szövetségesévé. Ezt, aki nem tudja fiatalon elkapni, az lemarad vagy elkallódik" Nagy Imre nem maradt le és nem kallódott el. Csakis belső parancsra, a „mindenség szövetségeseként" élte az életét. És mindazzal, ami volt, és azzal is, ami nem, mutatott egy utat, amely sokak számára, az elkövetkezendő szeredai - és nemcsak szeredai - művésznemzedékek számára az