A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 48. (Nyíregyháza, 2006)
Művészettörténet - Vofkori Mária: „róla is majd emlékezzél” – zsögödi Nagy Imre festőművész halálának 30-ik évfordulójára
„róla is majd emlékezzél" - zsögödi Nagy Imre festőművész halálának 30-ik évfordulójára — Vofkori Mária ,Jíol is kezdeném el, ha nem a születésem adatával? 1893. július 25-öt írt az apám a kalendáriumába. Amint mondta, nem lehetett kellemes ez a nap számára: nagy vihar volt azon a napon." - így kezdődött az élet és így kezdődnek a már öregedő művész visszaemlékezései, a Följegyzések is. Egy nagy viharral, amely valahogy, valami miatt nem akart elmúlni, így hát - maradt. Nagy Bálint és Nagy Erzsébet második gyermeke soha nem hasonult, összeférhetetlennek mondták, és majd mindenhol, ahol megjelent - vihart kavart. Volt azonban egy titkos szövetségese, akivel és amivel eggyé tudott válni, akit értett és aki értette őt, akivel örök harmóniában tudott élni: a természet. Az a természet, aki személyes ismerősünk lett általa is, aki átlényegül úgy, hogy mégis önmaga marad, akit megszólíthatunk, és aki szól hozzánk valamennyi Nagy Imre képről, úgy, mint a szomszéd a kerítés mellől, mint a kaszálásban egy pillanatra megálló legény, mint az anyánk. Mert Nagy Imre talán már annak a nagy viharnak az idején tudta, hogy minden, ami igazán emberi, az ott van a természetben. A zsögödi fiú nehezen birkózott az iskolákkal, ^egyféle iskolát is végigszenvedtem. 1 " emlékezett később, és az emlékezés, az idő, a távolság nem szépített semmit azon a gyerekkoron. Elemi iskoláit szülőfalujában, Zsögödön végezte. Gimnáziumba - a gyergyószentmiklósi egy évet leszámítva - Csíksomlyóra járt. Ott végezte el a tanítóképzőt is. Nem volt eminens tanuló, a latin nehezen ment a fejébe, nem értette, hogy mi haszna a deklinációknak, amikor rajzolni is lehet, és modellként ott kínálja magát a természet és benne az emberek. Az olyanok, mint például Zsögön tanár úr, aki az iskola falára festett karikatúrája körüli botrány után - vagy épp annak köszönhetően - pártfogásába vette, mert felismerte a különc, nehezen kezelhető diákon a tehetség jegyét. És tudta, hogy a tehetség olyasvalami, ami szorgalommal nem pótolható, ami nem tanítható, ami egész egyszerűen csak van, de ha nem kap elég táplálékot, akkor elsekélyesedik, nem fejlődik rendesen, és talán termést sem hoz majd. Mert olyan, mint egy élő organizmus. Nagy Imre már az iskolában kiérdemelte a művész nevet, rajzolt mindent és mindenkinek. A hosszú téli estéken képeket másolt, Máriát a gyermekkel, és ajándékba adta azokat a szomszédoknak. ,^Ezek a falusi nénikék voltak első műalkotásaim értékelői és megbecsülői, egyik-másik még az ágy fölé is akasztotta." Később, nagy diák korában már rendelésre ment a rajzolás: egy palacsinta - egy rajz. Külön epizódként maradt meg ebből az időszakból Nagy István látogatása, aki 1912-ben egyévi rajztermését állította ki Csíkszeredán. A jegyek eladásával és a pénz beszedésével Nagy Imrét bízták meg. ,J?gész nap úgy ültem a képek alatt, mint akit szentté akarnak avatni. Elvarázsoltak a Nagy István látomásai. [...] Mindent elnyeltem, ha nem is egy, de két kortyra, hogy aztán több évig emésszem. Szinte addig, amikor az első világháborúban, 1916-ban, Tarnopol alatt újból találkoztunk." - emlékezik a Följegyzésekben az idősödő művész. NyJAME XLVIII. 2006. 473^80.
