A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 47. (Nyíregyháza, 2005)

Néprajz - Jakab Attila: A téglavetésről

Jakab Attila gödör. A sárcsinálás többi folyamata lényegében megegyezik a Temerinben megismerttel, csak az elnevezések különböznek. Itt például a cserpák neve leva. Egy ember, egy-másfél óra alatt készített el 1000 vályognak való sarat. Az asztal munkafelülete itt némileg kisebb, kb. 170x180 cm, magassága 70-80 cm. Az asztalra vezető palló -járó - rövidebb, mint a fentebb említett helyen, ez azonban az asztal magasságával lehet összefüggésben. A folyamat többi része - a forma homokozása, a massza homokban forgatása, csapófával történő lesimítása, majd a verőhelyen a tégla leütése - nem különbözött a Harkai Imre által leírtaktól. Másnapra a vályog kellően kiszáradt ahhoz, hogy máglyázni, bangétázni lehessen. Ennek magassága a szabadban tíz sor, ha fészer alatt tárolják, akkor magasabb, tizenöt sor. A téglavető csoport létszáma különböző lehetett. „Mértékegysége" az asztal: a. félasztal két főből állt, ezek egy szezonban 220000-250000 téglát vertek ki, míg az erős asztal 4-5 fős volt, ők 380000-400000 téglát vetettek. Néha hármasban is dolgoztak. Sólymos Ede adatközlői szerint egy munkás 2000-2100 téglát vert ki, erőltetett munkával 3000-3500 darabot. Gazda József gyűjtéséből a Maros-menti, háromszéki (Románia) viszonyokat ismerhetjük meg (GAZDA 1993. 46-47.). Az alapanyagot illetően egyik adatközlője csaknem szó szerint azt mondta, amit Vitruviusnál is olvashattunk. „Az agyagos és kötött föld, ami megfelel, mert a szárításnál nem repedezik meg." (GAZDA 1993.46.) Az „agyagbánya" egy négyszögletes gödör volt, itt bányászták és készítették elő a sarat, melyet lábbal, de inkább kapával dolgoztak meg. Legalább négyszer „kapálták végig", mire jónak ítélték. A tégla formázásának folyamata nem különbözött a fentebb említettektől. A vályogot az elsimított placcra, ütötték ki, amelyet előtte homokkal vagy fűrészporral szórtak fel. Szikkadás után a téglákat halmokba rakták, melynek magassága tíz sor volt, s ez 500 vagy 1000 téglát jelentett. A „halom" helyi elnevezése pángyét vagy bankett. A további szárítás egy hónapig vagy hatvan napig tartott. Az adatközlők egyike úgy nyilatkozott, hogy egy nap 800 darabot tudott vetni, másvalaki 1500 darabos teljesítményt vallott magáénak. A csoportok létszámáról nincs adatunk. Erdélyből, a zilahi Mice völgyéből (Románia) is ismerünk leírást a téglakészítésre (NAGY 1945.). A helyi mesterek szerint téglavetésre a legalkalmasabb a május 25-től augusztus végéig terjedő időszak volt. A téglavetést cigányok végezték, akik a környéket járták, és elszerződtek egyegy munkára. A legjobb alapanyag a „homokos főd" volt, amelyet legtöbbször patakok partján találtak, így a munkahelyet is ott készítették elő. Ez egy 1 Ox 10 m-es terület, amelyet olyan simára alakítottak ki, „hogy ojan legyen mint az asztal" (NAGY 1945. 247.). Ennek neve a szűrü. Ezt kis sánccal vették körül. A patak mellett ástak egy gödröt - anyagnyerő helyet - amelybe egy kis sáncon át leeresztették a vizet, majd a felásott földdel összekeverték, s kész volt a tégla alapanyaga a sár. A munkafolyamat többi része a már megismertekhez hasonló. A szűrün belül helyezkedett el apánkét,

2 erre rakták mágiába további száradásig a téglákat. A pankét 30 cm magas, 60 cm széles padka volt, s funkciója csakúgy mint a többi helyen megismert kis emelvényeknek, az hogy a tégla ne kapjon alulról nedvességet. Egy mágiába tíz sor magasan rakták a téglákat, összesen 1000 darabot. Az eső ellen deszkával vagy szalmával takarták le apankétokat Egy ember átlagos napi teljesítménye 500 tégla volt. Kiégetéshez 15000-50000 téglát vetettek. A „csoportot" általában egy házaspár alkotta. 2 Nem tartozik szorosan dolgozatom témájához, de érdekességként megemlítem, hogy Nagy Jenő véleménye szerint a pankét a német 'Bankette' = padka szóból származik (NAGY 1945. 247.). Amennyiben igaza van, akkor ezzel lehet összefüggésbe hozni a Gazda József által említett pángyét kifejezést, ami nyilván a pankét szó torzult változata lehet. A pángyét mellett azonban párhuzamosan élt a bankett kifejezés is, ami Nagy véleményének helyességét igazolja. Sólymos Ede a bajaszentistvániak által használt hasonló hangzású bangét kifejezést azonban az olasz 'banchina' = gát, töltés, sánc jelentésű szóval hozza összefüggésbe, amely szerinte a folyamszabályozások idején a Magyarországon dolgozó olasz munkások révén honosodott meg (SÓLYMOS 1965. 26.). 348