A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 47. (Nyíregyháza, 2005)

Néprajz - Jakab Attila: A téglavetésről

A téglavetésről Kiss Lajos az Alföldről, Hódmezővásárhelyről (Csongrád megye) ismerteti a téglakészítés menetét (Kiss 1981. 227-229.). A kezdés időpontja itt is az időjárástól függött. Amennyiben az idő engedte, akkor már február közepén megindulhatott a földhordás, a rámolás. A tényleges munkálatok április 15-e és május l-e között indultak be, és tartottak szeptember végéig. Az ennél később vetett tégla már nem tudott rendesen kiszáradni, így minősége nem volt megfelelő. Az előkészített, különböző helyről származó földet (lágyabb, szikesebb, agyagosabb stb.) összekeverték, majd öntözés után, a fentebb bemutatott módon lábbal és kapával összedolgozták. A megmunkált sarat feltolták a 1,5 m széles, 2,5 m hosszú és 70 cm magas asztalra, melynek lábai alá deszkát szegeztek, hogy stabil legyen és ne mozogjon. Erre egy 5 m hosszú palincs vezetett. Az elkészített tégla a homokkal beszórt szérűn egy, néha két napig száradt. A további száradás 300-400-as máglyákba rakodva, a szérű mellett lévő szárítószín alatt folytatódott. Naponta egy pár ember 700-1000 darabot vert ki, amennyiben „látástól-vakulásig" dolgoztak, 1500-2000 darabot. Három ember egy hét alatt 20000 darabot vert ki. Hentz Lajos egy mezőberényi (Békés megye) kisüzem működését mutatja be, mely 1881 és 193 1 között foglalkozott tégla- és cserépvetéssel (HENTZ 1973.). Az agyag előkészítését a pártolásnak nevezett leomlasztással kezdték a bányában. Egyszerre mintegy 4-5 m

!-t pártoltak. Ezt 4-5 m hosszan és 3-3,5 m szélességben elterítették, és 70 cm-es magasságig felhalmozták, majd öntözés és átvágás - összekeverés - után állni hagyták, s másnap a már megismert módon vetették a téglát. Az asztal 2,5x2 m-es volt, amelyre a sarat egy 4 m hosszú pallón tolták fel. A száradás a máglázóban történt. A csoport neve asztal volt, 3-4 főből állt, akik a pártolást - sárcsinálást - közösen végezték, míg a többi munkafolyamaton megosztoztak. Az egy főre/csoportra jutó téglamennyiségről nincs adatunk (HENTZ 1973. 237-248.). A kercaszomori (Vas megye) Szmodics István 1970-ben mesélte el a téglavetés módját úgy, ahogyan még ő csinálta fiatalabb éveiben (BUZAS 1995. 456-457.). Elbeszélése nem különbözik jelentősen azoktól az eljárásoktól, amelyeket már megismertünk. Érdekes, hogy elmondása szerint, a felhasználandó földet már előző évben „Fölásták, fölforgatták, hogy jól összeérjen." (BuzÁs 1995. 456.) A formázás után egy napig szikkadtak a téglák, amelyeket aztán kazalba raktak. A kazalban egy hónapig száradt a tégla, addig szalmával borították be, hogy ne érje az eső; az alja körül pedig kis árkot ástak vízelvezetés céljából. Utolsó példánk Kardoskútról (Békés megye) származik (NAGY 1955. 245-255.). Itt az 1950es évek közepétől szénporos téglát égettek, a munkamódszerek viszont nem különböztek a hagyományos téglaégetéstől, ezért a továbbiakban eltekintünk azok részletezésétől. Érdemes azonban kiemelnünk a leírásból, hogy 1000 téglára 2 m

3 földet számítottak. Az asztal mérete 190x200 cm volt, melyhez 4 m hosszú palló vezetett. Egy csoport tizenegy emberből állt: öten készítették a sarat, egy munkás locsolta azt, ketten talicskáztak, hárman pedig a téglát vetették. Három formázó 14-15 órai munkával 2500-3000 téglát tudott vetni, ez azt jelenti, hogy egy ember egy nap durván 800-1000 téglát tudott elkészíteni (NAGY 1955.245-255.). A fent idézett példák az ország különböző területeiről, valamint a Vajdaságból és Erdélyből származnak, ennek ellenére sok közös vonással bírnak. A hasonlóságokat a következőképpen foglalhatjuk össze: A munka április-május környékén kezdődött és szeptember végéig tartott. A munkaterületet általában víz mellett találjuk. Amennyiben nincs a közelben víz, akkor kutat ástak, s csatornákon keresztül vezették a vizet az agyagnyerő gödörhöz. A földet lehetőleg már jóval a mun7kakezdés előtt előkészítették, de legkésőbb egy nappal a sárcsinálás előtt. Ennek során