A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 46. (Nyíregyháza, 2004)
Régészet - Makkay János: A magyar őstörténet és a nyugat-szibériai ’magyar őshaza’ néhány kérdése
A magyar őstörténet és a nyugat-szibériai 'magyar őshaza'... Van persze - igaz, külföldön -, aki ezt a mágikus időpontot inkább valamiféle feltevésnek, és nem világosan megfogalmazott tudományos ténynek tartja (RICHARDS 2003. 67., 100.). E korai időpontot hallva, akár fel is kiálthatunk Petőfivel: Hol vannak a hellének és hol a celták? A hellének - ha hiszünk Thuküdidésznek 40 - még Homérosz korában is alig-alig egyesültek. Kelták pedig Kr. e. 1000-ben még nem is léteztek. 896-ra viszont már csak Britannia és Bretagne peremeire szorított kis csoportjaik éltek. Manapság már sem kelták, sem hellének régen nincsenek. Mindez nekem annyit jelent, hogy Kr. e. 1000 - vagy akár csak 500 - nagyon-nagyon régen volt. Számomra érzékelhetetlenül régen. Jómagam sokat foglalkoztam ugyan a régi időkkel, de mégis felfoghatatlan, mit jelent három vagy akár két évezred múlása az időben. A kérdés szakmai része pusztán annyi: hogyan maradhattak fenn már csakis magyarnak tekinthető ősmagyar nyelvűek Kr. e. 1000-től folyamatosan a népek átjáróházának is tekinthető, ugyanakkor a népek kohójának is felfogható sztyeppén? Nem történt volna ott két évezred alatt velük és a nyelvükkel semmi lényeges? Pusztán átvettek egy csomó kölcsönszót (irániból nem is olyan sokat, törökből többet, de csak egy évezred várakozás után). Ezen túl viszont semmi; a nyelv minden alapvető jellemzője kizárólagos meghatározottsággal magyar maradt. Lehettek és lehetnek ilyen sztyeppéi csodák, és nézetem szerint közéjük tartozik a bizonyára gyönyörű sztyeppéi délibáb is. E súlyos kérdés fontosságát - a korai sztyeppéi iráni létformának mint a népek kohójának az ősmagyarokra nyelvileg teljesen hatástalan voltát - a legjobban talán Bóna Istvánnak a sztyeppéi kultúra jellegére vonatkozó téves megjegyzéséből ismerhetjük fel: „A steppei művelődés - amelybe az ősmagyarok mintegy két és fél ezer évvel ezelőtt [nála tehát Kr. e. 500 táján] belesodródtak külső hatásokra alkalmanként hihetetlen gyorsan képes volt változni, átalakulni, ilyenkor megváltozott a viselet, a fegyverzet, a temetkezési mód s - ha lassan is - az utóbbihoz kapcsolódó szertartások is módosultak." (BÓNA 1996. 24.) Nos, Bóna felfogása az emlegetett két és fél ezer esztendőből annak (Kr. e. 1000-től vagy csak 500-tól kezdve) másfél ezer vagy egyezer esztendejére biztosan nem állja meg a helyéti Ma az ősrégészek körében már közismert (nem tudom, mennyire jutottak el a nemzetközi ősrégészet eme új ismeretei a finnugor és ősmagyar őstörténészekhez), hogy a Kr. e. 1000/500 - Kr. u. 500 közötti nyugati sztyeppe (a gerendavázas-kimmer-szkíta-szauromata-szarmata-alán ethnosoron át követve) éppen arról ismerszik meg számunkra, hogy nemhogy gyorsan - tedd ide, tedd oda - rendre átalakulgatott volna, hanem éppenséggel a várhatónál is erőteljesebben, mondhatjuk különösen konokul őrizte hagyományait. Főleg így a Bóna által emlegetett temetkezési módjait (pl. a halmos-kurgános vagy katakombás sírhelyeket-sírformákat 41 ). Ezt a tényt - régi vesszőparipámat (MAKKAY 1987., MAKKAY 1992., MAKKAY 2002A.) - ma már olyanok is elismerik, akiknek elmélete éppen az ellenkezőjét igényelte volna igazolásra: „Proto-Indo-Iranian and the Indo-Iranian languages probably emerged rather late in the steppes, after 3500 BC and long after the original steppe dispersal which led later to Tocharian far in the east. Proto-Indo-Iranian in some early form emerged and had a place in the eastern segment (probably the Ukraine) of the Balkan Proto-Indo-European linguistic area of phase II. A supporting argument advanced by Makkay is the continuous and apparently unbroken archaeological, and presumably ethnic, development east of the Dnieper from the earliest Kurgan period to the appearance of the Iranian speaking Sarmatians." (RENFREW 1999. 281 .) 42 40 1:3: „hosszú időbe telt, míg ez a név általánossá tudott válni. Ezt legjobban Homérosz bizonyítja, aki, noha jóval a trójai háború után élt, sohasem jelöli őket együttesen ezen a néven, sőt még másokat sem nevez így, csupán azokat, akik Akhilleusszal együtt Phthiótiszból érkeztek - s valóban ezek voltak az első hellének ..." (Muraközy Gyula fordítása). 41 Talán éppen ez tűnt fel M.I. Artamonovnak több mint fél évszázaddal korábban: „Magyarázatra szorul, hogy miért nem voltak kurgánok a sírok felett a kazár korban Kazária központi területein, és általában országunk déli részén." (BENKŐ 2003. 112-113.). Feltehetően azért nem, mert a kazár korra a hajdan évezredekig iráni sztyeppe népi jellege már átalakult türkké. De nem ősmagyarrá! 42 Az iráni őstörténet jelentős félreértésére a magyarországi tudományos irodalomban lásd VÉKONY 2002. 161-162. 95
