A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 46. (Nyíregyháza, 2004)

Tudománytörténet - Patay Pál: Régészeti barangolásaim Szabolcs-Szatmár-Beregben

Patay Pál Sajnos a munka nem vezetett eredményre. Rézkori sírokat nem találtam, de rézkori telepnyomokat sem. Csak egy kb. 50 cm vastag rétegben, stratigráfiailag el nem választhatóan legalább hét korszak - az újkőkortól a középkorig - elszórt leleteire akadtam. Mivel a lelőhely 6 km-re esik Tiszadobtól, nem gondolhattam arra, hogy onnan járjak ki az ásatásra. De még a fele útján fekvő Rejéről sem vállaltam naponta az igencsak vendégmarasztalóan sáros utat. így hát a csak mintegy egy km-re fekvő Farkasháton szálltam meg. Farkashát eredetileg az Andrássy-uradalomnak egy nagyobb majorja volt, amelyet az egykori cselédség az 1945. évi földreform után tovább lakott. A település házai azonban 1949-ben (vagy még 1948-ban) egy tűzvészben elhamvadtak. 195 l-re ugyan már álltak új házak, de jóformán csak félig készen és igen hiányosan bebútorozva. Befogadtak egy egyetlen szobából álló házba, de fekhelynek csak egy szalmával megtöltött deszkakeretes „ágyat" tudtak adni. Ez rövid volt, így csak kissé összekuporodva tudtam benne feküdni. De éjjelente felébredtem, hogy éktelenül fáj a bokám. Az történt, hogy álmomban kinyújtózkodtam és a bokám a deszkakeret élén nyugodott. Szabolcsban 1959-ben fordultam meg ismét. Dienes István Nemzeti Múzeumbeli kollégám (aki 1973-74-ben Szabolcs megyei múzeumigazgató is volt), a honfoglalás kor érdemes régész kutatója, sohasem rejtette véka alá, hogy Szabolcsban, azaz Nyíregyházán nevelkedett. Szíve vágya is volt, hogy Szabolcsban feltárhasson egy honfoglalás kori temetőt. Csak hát nem volt tudomása olyan feltáratlanról, ahol eleget tehetne ebbéli óhajának. Elhatározta tehát, hogy személyesen bejárja a megye északi vidékét, ahol már több, jó leleteket szolgáltató temetőben folyt ásatás, hátha a helybeliek rá tudnák vezetni egy ilyennek a nyomára. Szervezett tehát e célból 1959 szeptemberében egy kerékpáros túrát, amelyhez magam is csatlakoztam. (Kiss Attila egyetemi hallgató - idővel a pécsi Janus Pannonius, majd a Nemzeti Múzeum régésze - volt még velünk.) Bejártunk hárman két nap alatt Kisvárdától kiindulva Jéke - Mándok - Záhony - Tuzsér útvonalon tíz községet. Engem ugyan nem a honfoglalás kori temetők vonzottak, sokkal inkább a harangok. Minthogy akkor már kilencedik éve a magyarországi harangöntés kutatásával is intenzíven foglalkoztam, tudtam, hogy ezen a vidéken több, e tekintetben jelentős és érdekes harang van. (Kevésbé járván itt a török, XVI-XVII. századiak, úgyszintén XVIII-XIX. századi erdélyi vándormesterek, az errefelé lakó XIX. századi falusi kisnemes harangöntők művei.) Szívesen segítettem Dienes Pistának, azonban szakítottam magamnak egy-egy faluban annyi időt, hogy amíg ő a helybelieket faggatta leletek, régi sírok felől, addig magam megmásztam a templomtornyokat és feljegyeztem a harangok adatait. De amíg Dienes fáradozása nem járt érdemleges sikerrel, addig magam számos érdekes adat birtokába jutottam. Ettől kezdve számtalan alkalommal jártam a megyét harangok végett. így felhasználtam erre a Régészeti Társulat 1965. évi nyíregyházi vándorgyűlését, illetve annak kirándulását is. Nem mulasztottam el megtekinteni, megismerni a vidék legjelentősebb műemlékeit (mint Nyírbátor, Vaja), de felkapaszkodtam sietve a tornyokba is. Sietségemben azután Szamostatárfalván a harangláb tövében felejtettem az aktatáskámat, benne a friss jegyzetekkel. Csak a kurátornak köszönhetem - aki megtalálta -, meg Pécsi Sándornak (a színésznek) - aki a „plebs" közé nem vegyülve saját kocsiján követte az autóbuszunkat és hozta utánam -, hogy az egész napi fáradozásom nem veszett kárba. 1966-ban meghallottam, hogy a barabási református templom középkori harangja megrepedt. Magáról a harangról már volt tudomásom: még 1878-ban ismertette Lehoczky Tivadar az Archaeologiai Értesítő 12. kötetében. Javasoltam Fülep főigazgatónak, szerezzük meg a Nemzeti 266