A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 46. (Nyíregyháza, 2004)

Tudománytörténet - Patay Pál: Régészeti barangolásaim Szabolcs-Szatmár-Beregben

Régészeti barangolásaim Szabolcs-Szatmár-Beregben Miután a szülei hamarosan meghaltak, magára maradt. A kissé hibbant lányt a rokonok közül senki sem vállalta. Tenkely édesapja - aki ugyancsak kántortanító volt Fényeslitkén - magukhoz vette cselédnek. Az én házigazdám nemcsak a kántorságot, Póli nénit is megörökölte. Igen szorgos, gondos, megbízható valaki volt, bár mindig morgott valakire, hol a gyerekekre, hol a baromfira. Másnap Tenkelyné nevetve mesélte el, mit mondott Póli néni, amikor a sógorék megkérdezték, kinek kell a szállás. - Igencsak annak a sírásónak valami cinkosa. A temetőnek az agyagkitermeléssel el nem pusztított részét (összesen 68 sírt, ekkor, majd még három szezonban, 1950-ben, 1951-ben és 1954-ben - az első alkalommal Nováki Gyula, az utolsó kettőnél Risztics Emília, a Jósa András Múzeum akkori régész-muzeológusai közreműködésével) teljes egészében feltártam. Miután a temetőt magába foglaló területre 1950-ben almafákat ültettek, kénytelen voltam ezek körül egy 3x3 m-es „földbabát" kihagyni. Zörgött is a föld tulajdonosa, hogy tönkreteszem a fáit. De hát ezzel nem sokat törődtem, egyrészt, mert tudtam, hogy nem teszek kárt, másrészt, mert az akkori közállapotok között magam - mint az állam hivatalos megbízottja - nyeregben voltam egy maszek parasztgazdával szemben. De 1954-ben mutattam is neki, mennyivel jobban fejlődtek a körül-ásott fák a többieknél. A fák gyökerei ugyanis a fellazított talajba érve akadálytalanabbul tudtak fejlődni és tápanyagot felvenni. Az utolsó, az 1954. évi ásatásomnak azonban volt egy számomra kellemetlen epizódja is. Az ásatás költségeit a Magyar Nemzeti Múzeum Adattárától kaptam. A munka haladtával realizáltam, hogy a temetőből már csak néhány sír lehet a földben, de a rendelkezésemre álló összeg nem elegendő azok feltárására. írtam az Adattárnak, meg is kaptam a választ, hogy küldik a pénzt a Jósa András Múzeum címére. A munka egyre inkább közeledett a végéhez, de az összeg csak nem akart befutni Nyíregyházára. Sürgetésemre az Adattár megnyugtatott, hogy már régen kiutalták. A sírok közben kifogytak, be kellett fejeznem az ásatást. Tűkön ültem. Féltem, hogy a munkások a kifizetetlen bérük ellenében lefoglalják a kiásott leletanyagot, magam meg rostokolhatok - ki tudja, meddig - Fényeslitkén. Telefonáltam Nyíregyházára, hátha ott van már a pénz, de az még sehol. Kértem, segítsenek valahogyan ki, de erre a múzeumnak nem volt lehetősége. Végre Magieráné, a múzeum közismert Máriája könyörült meg rajtam. A sajátjából adott kölcsönt, amelyet délután táviratilag meg is kaptam. Ki tudtam fizetni a munkásokat és a hat órás vonattal el is utaztam. Pesten azután megtudtam, hogy a Nemzeti Múzeum pénztárosának mulasztása volt gondjaim okozója. (Utóbb kiderült, sikkasztott és nem volt pénz a pénztárban.) A fényeslitkei temető ásatását tulajdonképpen azért bízták rám, mert a figyelmem még a háború előtt a rézkori bodrogkeresztúri kultúra felé irányult. így a nyíregyházi útjaim során megismertem azokat a leleteket, amelyeket Kiss Lajos még 1938-ban tárt fel Tiszadob határának déli részén a Kisborzik-tanyához tartozó, ún. Zsidótáblán. Ezek jellege némileg eltért a többi temető leleteitől. (Azóta tudjuk, hogy a kultúra életének elejéről származnak.) E mellett azt is lehetségesnek tartottam, hogy ott a kultúra népének egy telepére is rátalálhatunk, amelynek az ásatását fontos kutatási feladatnak véltem. Annak ellenére ugyanis, hogy addigra a kultúrának számos temetőjét tárták fel szakszerűen, telepéről még egyetlen egyről sem volt tudomásunk. Márpedig, ha a kultúra népe eltemette a halottait, élniük is kellett valahol. A Múzeumok és Műemlékek Országos Központja 1951-ben (ekkor már ez volt az ország valamennyi múzeumának legfőbb hatósága) biztosított költséget rézkori telepek ásatására. Választásom elsőként a Borzik-tanyai lelőhelyre esett, ahol októberben egy egyhetes kisebb feltárást is végeztem. 265