A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 46. (Nyíregyháza, 2004)

Tudománytörténet - Patay Pál: Régészeti barangolásaim Szabolcs-Szatmár-Beregben

Patay Pál kuláknak, osztályidegennek számított. És ez rányomta bélyegét a magatartására. Látszott, bizonytalanságban él. El van készülve rá, hogy ezt bármikor számon kérhetik rajta; a földje után az állását is egyik napról a másikra elveszítheti, ha történetesen valamit nem az akkori hatalmasságok szája íze szerint tesz. Szerencsére ez nem következett be. Fényeslitkén a munkát megkezdve jelentkeztek is egymás mellett elhelyezkedő edények, de többször kő-, sőt rézeszközök is voltak mellettük úgy elrendezve, mintha egykor sírba lettek volna téve. Csontokból azonban csak foszlányok voltak itt-ott találhatók. A 23. sír felbontásakor mégis megbizonyosodtam arról, hogy a halottakat a bodrogkeresztúri kultúra szokványos rítusa szerint földelték el. (Tehát nem hamvasztották el őket.) Csak a savtartalmú talaj a legtöbb esetben teljesen feloldotta a csontokat. (Azóta tudjuk, hogy ez az Alföld északkeleti sarkában általános jelenség.) A begyűjtött anyag átvizsgálásakor azonban kiderült, hogy a 4. sírban égett csontok is voltak. Tehát kivételesen - akárcsak a jászladányi temetőben - mégiscsak voltak hamvasztásos temetkezések. Közben all. számúnak elkeresztelt sírban a legnagyobb meglepetésemre - de örömömre is - két kis (2,1 Og, illetve 0,73 g súlyú) aranyékszerre találtunk. Miattuk azonban harmadnap végigfutott a hátamon a hideg. Éppen egy újabb sírt bontogattam, amikor három férfi állt meg mellettem. Az Államvédelmi Hatóság emberei voltak. „Államvédelmi Hatóság" - ettől a két szótól 1949-ben bizony a legtöbb embernek torkán fagyott a szó. Senki sem szerette a velük való találkozást, mert sohasem tudhatta ilyenkor, hol éri meg a napnyugtát. - Hol vannak az aranykardok? - kérdezte az egyikük határozott hangon. Nem értettem, miféle kardokról van szó. -Amiket itt kiásott! No lám, így terjed a hír! A mintegy két centiméter hosszú ékszerekből, mire a hírük a hét kilométerre fekvő Kisvárdára elért, súlyos kardok lettek. Töviről hegyire részletesen el kellett magyaráznom, mit ásatok, mit találtunk. Leírtam nekik a két aranytárgyat és megmondtam, a szállásomon Tenkely Tibor igazgató-tanítónál vannak elzárva, ott megnézhetik. Egy darabig még ott maradtak, de mielőtt elmentek, szigorúan rám parancsoltak, hogy részletes jelentést tartozom tenni nekik levélben a munkám eredményéről, mégpedig naponta. Csak hosszas alku után engedték meg kegyesen, hogy elég kétnaponként megírnom, hány sírt tártam fel és milyen leletekre találtam. Minthogy többet nem jelentkeztek, sőt a jelentkezéseimre egyszer sem válaszoltak, a munka zavartalanul folyt tovább. De a sírok feltárásánál nagy gondot jelentett számomra az, hogy a kerámia rossz állapotban volt. Az edények nemhogy darabokra törten voltak a földben, de szinte szétmállottak. Úgy gondoltam, ha még „in situ" valamilyen szilárdító anyaggal át lehetne itatni őket, talán meggátolhatnók a további morzsolódásukat. írtam a KOF-nak, küldjenek a segítségemre egy restaurátort, aki elvégezné ezt a feladatot. (Naivan azt hittem, hogy a restaurátoraink ilyen feladat megoldására képesek.) Néhány nap elteltével egy este beállított a szállásomra egy fiatalember, hogy ő a restaurátor. (Hajói emlékszem, Ilosfaynak hívták.) Megelőzte az érkezését jelző táviratot, noha ő azt még előző nap feladta. Tenkelyéknél egy kis kamrának beillő helyiségben voltam elszállásolva. Az ágyam is alig fért el abban, nemhogy ketten lakhattunk volna ott. Ilosfay számára azonban csak kellett valahol szállást keríteni. Elő is hívta Tenkelyné az „öregbútor" Póli nénit. Szaladna át a sógorékhoz, hátha tudnak szállást adni. Póli néni - ahogy mesélték - hajdan a falu legszebb lánya volt. Beleszeretett egy legénybe, aki azonban ahelyett, hogy elvette volna, kiment Amerikába. Ebbe viszont ő csendesen beleháborodott. 264