A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)

Könyvismertetés - Vofkori Mária: Imreh István, Erdélyi eleink emlékezete (1550–1850) társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest és Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999, 372 oldal ISBN 973 9257 56 4, ISSN 0865–3925

Vofkori Mária is megtanulhatott. A Dimitrie Gusti' legjobb magyar tanítványaként számontartott Venczel a monográfia tárgyát, a falut egy összefüggési totalitásként szemlélte, nem pedig a jelenben rekedt, elszigetelt létesítményként. A Venczel József vezette kutatás munkaközösségben folyó kutatás volt, olyan, amelynek során minden diszciplína képviselőinek figyelmeznie kellett arra, hogy bár előtérben a saját diszciplínájával, de azért teljes összefüggésben lássa a faluélet minden problémáját, mert csak így lehetett elkerülni a szociológia tudományának buktatóit, az olyanokat például, hogy ne előre felállított a priori tételekhez gyűjtsenek bizonyító anyagot, hanem valóban hagyják „beszélni" a falut. Ha végigtekintünk az Imreh műveken, akkor valamennyiben megtaláljuk - ha egynémelyben még csak törekvésként is - a szerkezet és a funkció együttvalóságát, azt, hogy a struktúra analízise nála soha nem válik el a legfőbb erővonalak működését és szerepét feltárni igyekvő elemzésektől. Azt, hogy a strukturáltságot vizsgálva is csak dinamikus szerkezetekben érdemes gondolkodni, Imreh István már itt, a „Venczel-iskolában" megtanulta. Végül pedig Egyed Ákos szerint Imreh Istvánt „a szerencse kísérte akkor is, amikor már fiatalon, az erdélyi magyar történetírás nagy öregjének, Kelemen Lajosnak a közelébe került az Erdélyi Múzeum-Egyesület történeti levéltárába, amelynek egy ideig igazgatója volt (1950-1953). Ez, valamint a Kelemen Lajos történeti iskolával (Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond, Pataki József és mások) való további kapcsolatai nem maradtak hatás nélkül munkásságára." (EGYED 1994.) Kelemen Lajosnak és ennek a „történeti iskolának" nagy szerepe volt abban, hogy Imreh István felismerte: a módszertani újítás csak felületes máz marad, ha nem párosul kitartó feltáró munkával a történelmi források terén, tehát az úgynevezett „mélyfúrásokra" elengedhetetlenül szükség van. És az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy az új módszerek addig kevésbé használt forrástípusok bevonását igénylik. (Imreh István meg is találta azokat: a falutörvénytől, a falujegyzőkönyvön át a beszédessé tett különböző conscriptiókig.) Sokszor használtuk itt a szerencse szót, de a szerencse önmagában nem volt elég. Imreh Istvánnál párosult az a kitartó és - ezt a tévedés különösebb kockázata nélkül mondhatjuk - időnként a megszállott munkával. Mivel a történelmi hely és idő, ahol és amelyben élnie adatott, nem kínált túl sokat a szakmai tapasztalatszerzés gyakorlati terén (nem lehetett elutazni nyugatabbra élő kollégákhoz, igaz keletiekhez se igazán, nem lehetett „élőben" eszmét cserélni, tudást megosztani, vitázni), kihasználta és gyakorlatba ültette mindazt, amit az elmélet nyújtott számára. „Keresni, kísérletezni szükséges" vallotta már az ötvenes években, és ez a keresés, kísérletezés végigvonul egész életművén, amelyben az a megejtő (az is!), hogy mindazt, amit elmondunk róla, tulajdonképpen vele is elmondathatnánk, mert több helyütt - nyilván mindenhol vizsgált és elemzett témához kapcsolódóan - elmondja célkitűzéseit, törekvéseit, megjelöli módszereit, mi több, igyekszik úgy elénk tárni az általa vizsgált, általa látott és értelmezett történelmi valóságot, hogy ne hagyjon bennünk túl sok kétséget a felmerülő kérdések, kérdéskörök miértjét illetően sem. Imreh István több mint 200 tanulmányából és tucatnyi könyvéből bármelyiket kiragadhatnánk, és az nem volna híján az általa használt módszer rövidebbhosszabb leírásának. Ha egyetlen szóval szeretnők kifejezni azt, hogy milyen módszert ajánl a jelen gazdaságtörténésze, agrártörténésze számára, amely hozzásegítheti ahhoz, hogy elkerülhesse tudományágának buktatóit, akkor talán azt mondhatnánk, hogy egy interdiszciplináris módszert, hisz „az egyes agrárgazdasági tényezők együttes vizsgálata éppen azt a célt szolgálja, hogy ne csupán rögzíteni, hanem értelmezni is tudjuk a jelenségeket." (IMREH 1970. 164.) Évtizedekkel később más terminológiával így foglalja össze módszertani vívódásait: „.. .Dimitrie Gusti monografikus szociológiai 1 Dimitrie Gusti (1880-1955) - román szociológus és filozófus, a bukaresti monografikus szociológiai iskola megalapítója. Új, monografikusnak nevezett módszerét, amelyet elsősorban a falukutatásban alkalmazott, többen átvették. Volt tanügyminiszter (1932-1933), tagja volt számos hazai és külföldi akadémiának, tudós társaságnak. Több folyóiratot is alapított. Követői közé tartozik Venczel József és H.H. Stahl. 256