A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Helytörténet - Szabó Géza: Város és üzem. Nyírbátor és a Bóni kapcsolata a dualizmus korában

Szabó Géza az ipar felületes statisztikai mutatói sokat javultak, de a mélyebb elemzések kimutatták, hogy alig volt iparág, amely túlmutatott volna a céhkereteken, a vállalkozások nagy része 1-3 személyt foglalkoztatott, s köztük is többen „kétlakiak", akik valamilyen szállal továbbra is kötődtek az agrárszférához (SZABÓ 1998. 154-158.). A város korábbi előnyös forgalmi helyzete relatíve devalválódott, vásárai is sokat veszítettek több évszázados vonzerejükből (FRISNYÁK 1990.). A korszak nyírbátori városvezetése nem volt könnyű helyzetben. „Hatalmi" pozíciója nagyrészt a feudális presztízsmaradványokon alapult, nem volt érdeke, hogy az ún. „városföldek" körül kialakult jogi és gazdasági állóháborúnak véget vessen. Ezt látszott támogatni az a tény is, hogy a városföldek hosszú időre a város fejlesztésére felvett kölcsönök jó fedezetének tűntek - később a föld elértéktelenedésével, a lakosok földtől való menekülésével egyre inkább visszaütött az adósságcsapda, amit súlyosbított az ügyetlen várospolitika, a városvagyon hűtlen kezelése. Mindezek a városgazdálkodás katasztrofális egyensúly-bomlását idézték elő: a városföldek bérleti díjait képtelenek voltak behajtani, az egyéb városi bérletek bevételei is csökkentek. Közben a presztízskiadások egyre növekedtek, bankház, új városháza épült, a városgazdálkodás a pótadókon, kölcsönökön túl egyre inkább rászorult a kisstílű perek bevételeire is. A szociális, oktatási, egészségügyi kiadásokat pedig szigorúan vissza kellett fogni, pedig pont ezek a kiadások járulhattak volna hozzá hosszú távon a város súlygyarapodásához, regionális szerepkörének erősödéséhez (SZABÓ 1996.). 1886—1913-ig több mint 950.000,- Ft kölcsöntartozás gyűlt össze, s bár jórészük hosszúlejáratú volt, mégsem lehetett elkerülni a csődöt. A vármegye előbb a képviselőtestület feloszlatását rendelte el, majd a belügyminiszter a község vagyonkezelését is zár alá helyezte (KT. 1915. márc. 17., SZABÓ 1999. 137.). A város társadalmának összképében lényeges változás következett be, a birtoknélküliek kilátástalan állapotán túl a kisbirtokosok is egyre nehezebb helyzetbe kerültek, s számuk egyre növekedett (NÉPSZÁMLÁLÁS 1881., 1890., 1900., 1910.). Mégis a lakosság összességében fokozatos anyagi gyarapodást élvezett, míg a város, mint jogi személy, illetve mint communitas fokozatosan eladósodott, sőt teljes csődbe ment. E két folyamat jól megfért egymással. A város dualizmus kori története ellentmondásokkal, látványos kudarcokkal telített. A város nem tudott élni azokkal a városfejlesztő lehetőségekkel, amelyek akár a korszak kezdetén is adódtak, de főleg képtelen volt az új jogi, gazdasági konstellációhoz igazodni. Az álom a városi rang visszaszerzése volt, de ennek realitása egyre csökkent. E tekintetben eléggé érthetetlen, hogy egy nem túl nagy lélekszámú települést (1869-ben 4723, 1910-ben 7777 fő) egy olyan nagyságrendű üzem, mint a BONI (ahol már nem sokkal az indulás után száz fő fölötti a munkáslétszám, később pedig - különböző szempontok szerint számítva a BONI-nak nyersanyagot termelő üzemek dolgozóival, illetve a szintén mindig sok idénymunkással együtt közvetve akár az 1000 főt is elérhette) nem tudta gazdaságilag felvirágoztatni, de még csak a gondjait sem volt képes enyhíteni, a válságból, a csődből kisegíteni. Az alapvető magyarázat a másik „szereplőnek", a BÓNI-nak a - kizárólag csak témánk szempontjából felvázolt - bemutatása után lesz érthetőbb. A város fokozatos súlycsökkenésével ellentétben a BONI fokozatos súlygyarapodást mutató vállalkozás volt. Egy egyedi, különleges modell, amely a tradicionális bátori mentalitástól, a városvezetés kisstílű, koncepciótlan gazdaságpolitikájától mindvégig élesen különbözött. 330