A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Helytörténet - Szabó Géza: Város és üzem. Nyírbátor és a Bóni kapcsolata a dualizmus korában

Város és üzem Mind Bátor, mind vidéke korabeli gazdasági lehetőségei alkalmatlannak tűntek mint lokációs tényezők, amelyek egy üzemnek egy bizonyos helyen való felépítését lehetővé tehették volna: nem voltak számottevő nyersanyaglehetőségek, energiaforrások, valóságos piaci feltételek. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a megyében is alig találunk hosszú időn keresztül rentábilisan működő üzemet. A bizonyíthatóan már akkor indulási esélyhátránnyal terhelt régióban nehezen maradtak életben az üzemek. A BONI azonban kivétel volt. Az üzem indulásáról keveset tudunk, még kevesebbet arról, hogy az alapító Mandel Eduárd és a család, valamint szűk környezete terveiben hogyan alakult, hogyan vált megvalósíthatóvá a siker-modell. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy a rendkívül jó érzékű üzletember lépésről-lépésre jutott előre, fanatikusan hitt a BONI mindenkori jövőjében és kitartóan munkálkodott a körülmények ellenére. 1834-ben, húsz évesen egy vegyeskereskedéssel kezdte, majd 1840-től egy kis malmot üzemeltetett, amely némi átépítés után 1853-ban már gőzerővel működött. (BERECZ 1977.) Ezek a vállalkozások a tisztes megélhetést talán másnak is biztosították volna, de Mandel Eduárd fokozatosan messzebbre látott, mint a környezete. Amikor az ötvenes években a BONIT megalapította, korábbi vállalkozásait egy ideig még biztonságból megtartotta. A „gyártelep" a város északkeleti, Nyírgyulaj felé eső részén fekszik. A földhöz olcsón jutott, hiszen mezőgazdaságilag értéktelen, homokbuckás terület volt, nem messze egy viszonylag nagykiterjedésű lefolyástalan, részben mocsaras területtől, a Széna-réttől. Az üzem alapításakor egyetlen érv „ígérte" a gazdaságos üzemvitelt, az olcsó munkaerő. Ez az adottság végig megmaradt, de nagyvonalúan továbbfejlesztett változatban. Mandel nem csupán felhasználta a „környezeti adottságot" - az olcsó munkaerőt -, hanem egyre tudatosabban, több szállal (pl. némi legenda-táplálással is) kötötte azt a néhány száz embert is az üzemhez. Az üzem sikerének igazi magyarázata az az egyedi üzemág-struktúra, amely szintén fokozatosan teljesedett ki professzionális szintűvé. Ebből a megközelítésből szinte indifferens, hogy melyik időszakban hány és milyen iparágban termeltek. A lényeg az volt, hogy rögtön bezárták azt az üzemrészt, amely néhány évig nem tudott az átlagprofit fölött produkálni. Alig volt olyan üzemrész, amely végig nyereséges lett volna, ennek ellenére maga a vállalkozás a korszak összességében végig sikeres volt. Az üzemág-struktúra másik fontos koncepcionális eleme az üzemágak sajátos egymásra épülése volt. Többnyire egyetlen nagy és több kicsi vertikum alkotta a teljes BONI-t. A vertikumok kiterjedése is változatos volt. Volt, amelyik csak több iparág - de nem nagy termelési kapacitás - összekapcsolásából állt, de akadt olyan is, amelyikben földművelő, ipari, kereskedelmi, szolgáltatási „résztvevők" alkottak egy láncot. A nyersanyag az egyes üzemek számára a BONI saját földjéről érkezett (gabonatermelés, malom), de a saját tulajdonú föld a vállalkozás nagyságrendjéhez képest nem jelentős. Az egész korszakot és a feltételeket a BONI szempontjából szemlélve ez többszörösen is racionális. A bátori földek gyenge minősége miatt csupán a gyümölcs- és a szőlőtermesztéssel volt igazán kifizetődő. Telepítettek is gyümölcsöst, szőlőt saját, szakképzett kertészek irányításával, a BÓNI-ban kiképzett kertészek közreműködésével. A gyümölcs javát becsomagolva exportálták, a többiből pálinkát főztek a saját szeszfőzdében, bort készítettek a saját pincészetükben. Különleges, egzotikus likőrkészítményeket állítottak elő exportra, a vertikum egyes melléktermékeit felhasználták saját állatállományuk etetésére (főleg az olajütésnél keletkező, illetve előállított olajpogácsát), földjeiket a saját istállóból kikerülő trágyával trágyázták. A saját konyhát főleg a saját termékeikkel üzemeltették, a moslék ment az állatok etetésére.