A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Helytörténet - Márkusné Bodnár Piroska: A spirisztiták. Egy ibrányi felekezeten kívüli szekta a két világháború között

A spiritiszták hitelveik alapján. Választ nem kaptak.

23 Kató István is termelőszövetkezeti tag lett. Haláláig tevékenykedett, kihasználva korábbi ismereteit és tapasztalatait. „Tisztakezű" ember volt: a közös vagyon 10 éves kezelése „nem látszott meg" anyagi helyzetén. Megbecsült emberként halt meg 1964-ben.

24 A sprirtiszták működésének összefoglalása Mai mércével mérve a szekta tevékenységét megállapítható, hogy elveikben is, a gyakorlatban is a progresszív vonásokat erőteljesen lefedik az utópisztikus elképzelések. Progresszív tendenciát hordoz önmagában az a tény, hogy a történelmi egyházak fölépítettségével, irányításával szembefordulva szektájukon belül az egyenlőséget, de nagyobb horderejű kérdésekben a tagok összességének döntési jogát irányozták elő. A gyakorlatban azonban - különösen Berecz János szektaalapító halála után - elsősorban a gazdasági tevékenység került előtérbe. Ez a tevékenység erőteljesebb, határozottabb, gyorsabb ügyintézést igényelt, ezért a központi, egyszemélyi irányítás került előtérbe. Különösen igaz ez a szekta esetében, amikor a kívülről érkező sorozatos támadások ellen védekezve a belső fegyelmet is biztosítani kellett. Ez utóbbira is szükség volt annak ellenére, hogy a tagok önként vállaltak kötelezettséget, de a tulajdonnal és anélkül belépők bizonyos értelemben rétegezték a tagságot. Ezért igyekeztek a teljes felhasználási egyenlőséget biztosítani. Ez a fogyasztási egyenlőség lényegében a szegénység egyenlősége volt, ami azért lényegesen több volt sok tag számára a nincstelenség egyenlőségénél. A munkavégzés és fogyasztás egyenlőségét biztosító vagyonközösséget nem megfelelően használták. Ez lényegében ugyanúgy funkcionált, mint a magántulajdon: jövedelmet biztosított a tagok munkája révén, de a tagok nem kapták meg munkájuk értékét sem közvetlenül, sem közvetve. A jövedelem nagyobbik hányadát úgy fordították a bővített újratermelés biztosítására, hogy növelték a vagyonukat: földet vásároltak. Azonban a közösség jogilag nem létezett, tehát a közösségnek saját tulajdona sem lehetett, s ezeket a vásárolt termelőeszközöket (földet, cséplőgépet) is a tagok közül valakinek a nevére kellett nyilvántartásba vétetni. Az igaz, hogy a közösen használt tulajdon jövedelméből biztosították a minimális életszükségletet (élelem, ruházat, lakás) minden tagjuk számára, de éppen ezzel kizárták az egyéni érdekeltség elvét. A minden bizonnyal általuk nem ismert „mindenki képességei szerint dolgozik, mindenki szükségletei szerint részesül" elv ilyen körülmények közötti gyakorlati alkalmazása utópia volt. Sem az első „Megállapodás", sem a második „Egyesület Alapszabálya" nem is sejteti a magántulajdon megszüntetését, sőt annak növelését irányozza elő. A „közélet" („egyesület") tehát lényegében a munkavégzés és értékesítés (fogyasztás) közösségét jelenti - s ez alapjaiban különbözik a korabeli szövetkezetektől, amelyek kimondottan kapitalista vállalkozások voltak -, ami feltétlenül progresszív jelleget kölcsönöz tevékenységüknek. A nincstelenségből, szegénységből eredő korábbi kiszolgáltatottságuk más emberek - a hatóság, az egyházi vezetés - előtt megszűnt. A mindennapos lét érdekében megalázkodásra kényszerítő helyzetük a szektán belül szintén megszűnt. A szektán kívüli világgal, a hatóságokkal is a kapcsolatot a Szilágyi Mihály visszaemlékezése. Hegedűs Dezső tulajdonában volt irat alapján. 299