A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Néprajz - Fábián László: A haj és a hajviseletek, valamint gondozásuk Csengerben az 1920–30-as években

A haj és a hajviseletek, valamint gondozásuk Csengerben az 1920-30-as években Valószínű, hogy a legények körében a bajusznak - különösen a hegyesre pödröttnek divatja az 7530-as évektől kezdve terjedt el. A leírások hangsúlyozzák magyaros jellegét. A muzslai ismertetés szerint a férfiak ajkát bajusz „ magyarosítja". A beregi Tiszahátról írták 1846-ba.n, hogy a legények „serkenő bajuszokat nagy gonddal őrzik, pedrik s míg legények különös gondot fordítanak reá ". „ bajusza, ha akkora is, mint egy madárköröm, hát erősen ki van pederítve, mert nem is legény a'kinek bajusza nem áll hegyenesen felfelé. " „Bajusz kell a magyarnak, kitől sokat akarnak. " - mondja a leírás. (Csengerben ezt így hallottam: bajusz kell a magyarnak, mert ha nem, odaszarnak! - F.L.) Hogy mennyire hozzátartozott a bajusz a férfias megjelenéshez, arról J. Paget anekdotaszerüen feljegyzi, hogy a magyarok még az Istent és a mennyei angyalokat sem tudják másképpen, mint bajuszosan elképzelni (KRESZ 1956. 64.). A bajuszról szóló közmondásaink, szólásaink is jellemzőek. Akinek sem erkölcsi, sem anyagi hitele nem volt, arról úgy beszéltek, „ hogy se pénze, se bajusza ". Az ivóedény „ bajuszrajárt", azaz a legöregebb ivott először, s utána a kor szerint fiatalabbak. „Bajuszáról másodszor iszik a magyar". E közmondásunkban annak az emléke él, hogy régen szabályozatlanul engedték nőni a bajuszt, s így az még az italba is beleért, ezért ivás után leszopták róla, ami rajta maradt. Báró Apor Péter is tudósít erről a Metamorphosis Transsilvaniae-ben: „Az bajusza az száját némelyiknek egészen befogta, abban soha semmit el nem vágtak, sőt, mikor ivutt némelyik, megtölt a bajusza, s beszoppantotta." Gregus Ágost írja 1853-ban: „a magyar ember által még most is mint sajátos megkülönböztető jel becsületben tartatik, melynek viselése - szakái (!) nélkül - talán Magyarországból terjedt ki a többi Európába " (SZULOVSZKY 1996.). (20. kép) Csengerben a legények már az első borotválkozás előtt növesztgették, nevelgették bajuszkájukat, hiszen ebben mutatkozott ki szembetűnően először „férfiasságuk", ahogy Arany János írta, a „legénytoll". Ez a bizonyos legénybajusz vékony, gyenge, ritkás szálú volt még, de már igyekeztek a végét minél inkább penderíteni. Az idősebbek gúnyolódva „óvták" a kiütköző bajuszú legényeket: - „ Ügyelj, mert lefújja a széli" Sőt ezzel kapcsolatos volt az a babona Csengerben, miszerint a fiuknak nem szabad lábasból enni, mert nem nő ki a bajuszuk (Kiss 1989. 124.). Társadalmi helyzetet is ki lehetett a bajuszból olvasni. Ezt a bajusz gondozottsága és nagysága jelentette. „Minél hosszabb vót a bajusza, annál nagyobb gazdának tartotta magát. Vót olyan, hogy majdnem afülire tekerte. Pederték az ilyen bajuszt mindég. A cselédember az nem törődött vele, megnőtt - megnőtt. De a gazdák azok pederték-kötötték. "

18 Bár volt olyan cselédember - említik Kondor bácsit -, akinek hatalmas, fülig érő, kétszer sodorintott bajuszát bármelyik módos gazdaember is megirigyelhette. Általában elmondható, hogy a vagyoni állapot mellett az igényesség is döntő motiváció volt. Szép nagy bajuszát gondozta is mindenki (21. kép). Ehhez legfontosabb volt a bajuszpedrő, mely ragacsos, fekete színű valami volt, s kis 20. kép - Abb.20 21. kép-Abb.21 18 Adatközlő: id. Komlódi Miklós. 209