A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Fehérvári Béla: Németh Péter vicéje voltam (Hősköltemény)

tárolással a Mudrány-kúria padlásán száradt. Még jó, hogy közben elmentem Nyíregyházáról. De a fenyődeszkák szálszámra megmaradtak. Bevallom, távozásom felszabadított egy nagy teher alól. Elbizonytalanodtam, mert rajtam kívül már senkit sem érdekelt a hajó. Kicsit fájt ez a közöny, s bántotta az önérzetemet a vállalkozásom komolytalan kezelése. A döntő döfést évek múltán kaptam meg. Visszatérve Nyíregyházára, illetve a megyébe, Péter egyszer szóba hozta a hajót. — No, látod, nemcsak ábrándozni kell valamiről, hanem állnunk is kell a szavunkat. Nagy Feri (az utódom) épített egy katamaránt. Meg tudta csinálni. Te mióta építed a hajódat? Négy éve? Kárörvendő szavai megforgatták bennem a nagykést. Csak azért is megépítem a hajót két nyáron át két fiam segédletével. Egyszer — már a befejezés stádiumában — egyéb dolgát intézve véletlenül arra járt. A hajó már talpon állt, az építőpadon szereltük, a fedőfesték két rétegben rajta volt. Természetesen még sok tennivalónk volt vele. Körbejárta, hümmögött, kérdezte, a tetőre föl lehet-e menni. Fölmentem. Megjegyezte, hogy görbe a vízvonal. Azután beült a kocsijába és magára húzta az ajtót. Azt se mondta, fapapucs. Valószínűleg szégyellte, hogy overálos, mackós melóssal kell szóba állnia. Én azért rákopogtam az ablakon: — Köszönöm, Péter, hogy meglátogattál bennünket! Egy hirtelen Holdra szállt ember tekintetével még rámnézett, aztán intett a pilótának és elviharzottak az ismeretlenbe. Mit mondjak: van ezek szerint — no, mi is van ezek szerint? Ismét vegyünk egy tűkanyart visszafelé, a félpálya mögé. Nagy viharok voltak születőben. Péternek tartós időbeni „kintlévősége" volt. Elmondta, a délelőtt folyamán egy illető keresni fogja, de tárgyaljak én vele belátásom szerint, döntsek saját hatáskörömben. Egyáltalán nem tudtam, miről is van szó, de vártam az ügyfelet, aki időben meg is érkezett. Leültünk tárgyalni, jó fél óráig kellemetlenkedett. Végül azt mondtam neki: nem! Dúlt-fúlt az a derék ember, biztosított arról, hogy majd a főnökömmel „lerendezi" ezt az ügyet, de engem is, nem lesz majd olyan nagy a mellényem. Dulifuli elvtárs (akkor még ez volt a divat) kettesével vette a lépcsőt, ha nincs korlát, mentőt kellett volna hívnom. Ott, a lépcső le-feljárónál rágyújtottam, aztán azon meditáltam, hogy miként is van ez? Ha valakinek nem a szája íze szerint döntünk, akkor szükségszerű, hogy meg kell torolnia? Nehezen viselik el az emberek a „nem"-et, ha megszokták, hogy igent mondjanak óhajaikra.