A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Fehérvári Béla: Németh Péter vicéje voltam (Hősköltemény)

Be sem fejeztem ezt a felesleges eszmefuttatást, mikor Péter befordult az utolsó lépcsősorra. Félúton megállt, a korlátnak támaszkodva pihent, de rámnézett. Pár villanásnyi volt a csend. Megszólalt: — Én azt mondtam, igen! Szó nélkül visszamentem az irodámba. Utánamjött. — Ugyan, mit húzod föl ennyire magad? Különben is, én ezt már régen elrendeztem. — Akkor mi a fenének küldted a nyakamra ezt az elvtit, ha már megegyeztetek? — Tesztelni akartalak. Legszívesebben én is nemet mondtam volna, de vannak más szempontok is. Felejtsd el! — Elfelejtem, de azt meg kell mondanom, hogy autokratával nem tudok dolgozni. Nem vagyok marionettbaba. Látszólag elfelejtettük ezt az incidenst, de ez nem igaz. Engem legalábbis rágott a lelkiismeret. Megbántottam, holott sok rendben hálával tartoztam neki. De akkor sem lehetek vazallusa. Nos, „frigyünk" még nem ért véget. A spontán találkozások, beszélgetések, a jövőt érintő programok megtervezése minden tekintetben alkotó jellegű volt. Igazán szerettem ezeket az órákat. Ugyanakkor éreztem, hogy mindkettőnkben munkál a szakítás vágya. Éreztem, nála sok a hátsó sugallat, s nekem is tudomásul kellett vennem, hogy szűk körökben nemkívánatos vagyok. Kis buták. Némelyek már együttélésünk kezdetén bebizonyították, hogy arra sem alkalmasak, hogy a kecskéimet rájuk bízzam. Májusban bejelentettem, hogy szeptemberben eltávozom. Az okok feltárásának se vége, se hossza. Nagyon terhes volt állni a sarat, de nem tágítottam. Egy év nem nagy idő. Sem bizonyításra, sem „átvilágításra" nem elegendő. Tréfának vették, akikkel mindeddig eredményesen dolgoztam. Péter is csak „női szeszélynek" vélte elhatározásomat. Tudtam, ráfizetek, előttem volt az ígéret földje, amit mezítláb is megjártam volna, tövisek között is. De nem vagyok karrierista. Elhatározásom fő összetevői: a nem mindenben megfelelő kollegiális légkör, kevés kapaszkodó, magamra utaltság, ronggyá ment magánéletem. Utolsó érvem anyám halálos betegsége volt. Hogy közel legyek hozzá, fiúi kötelességem volt. Lelkiismereti kérdés. Októberben meghalt. A gyúrások, győzködések nem jártak eredménnyel. Tudomásul vették, hogy hajthatatlan vagyok. Hűvösödött körülöttem a légkör, másrészt felforrósodtak azok, akik önjelöltként a helyemre aspiráltak. Ez már így szokott lenni. Péter tett még egy kísérletet, megpróbált a megye irodalmi és szellemi életébe bevonni. Sajnálattal mondom, nem sikerült, mert senkinek sem tetsző módon kritizáltam a Szemlét. Betelt a pohár. Ezek után eljött a „kákán is csomót" korszaka, a „kegyvesztettség". Bizonyára családi és közéleti gondjai is közrejátszottak, valamint az - ezt nem állítom határozottan -, hogy eltávozásom presztízskérdést jelentett neki. Kerültem én is ilyen helyzetbe, személyes sértésnek véltem, ha valaki megszakította velem a munkakapcsolatot. Ésszerű magyarázat ilyen esetekre soha nem létezik. A testvérek is orrba vágják néha egymást. Én is tüntettem a magam igaza mellett, ő is a saját igazáért. Utolsó vállalkozásunk - együttlétünk során - a régészeti kiállítás rendbetétele, felújítása volt. Egy múzeum, amely régészeti bázisú, nem maradhat reprezentatív bemutató nélkül. Ekkor már végleg eldőlt, hol lesz az új munkahelyem. Háromszázhatvan kilométerre, szülővárosomban. Akinek kiáll a rúdja, ne várjon marasztalást. Titulusom megváltozott. Bárkinek mutatott be, ezt mondta: a vicém. Gáláns és finom célzás volt. Vice. Hangalakilag is megalázó, hátha még tudja is, akire irányul, hogy milyen tömör megvetést hordoz. De sebaj, egy