A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Muzeológia - Viga Gyula: Néprajzi muzeológia – változó időben

Néprajzi muzeológia - változó időben az elmúlt évtizedekben a tárgyi örökség gyűjtésének lehetőségei, s ezek a kis intézmények jobbára adományokból gyarapítják berendezésüket. Ráadásul a berendezés általában gyorsan, a megnyitás előtt rövid idővel készül, s lényegében egy döntő szempontot igyekszik érvényesíteni: olyan legyen, mint régen, a létrehozók emlékezetében volt/lehetett. Ki kell módolni, hogy milyen kompromisszumok köthetők ebben a kérdésben. Metodikailag természetesen a szabadtéri néprajzi múzeumokhoz állnak legközelebb, de még azoknak sem édestestvéreik, csak rokonaik, s más, önálló, csak rájuk jellemző arculattal rendelkeznek. Biztatni kell az új intézmények kialakítóit az új formák, újfajta - ám az adott közegben nem anorganikus - látványosságok létrehozására, akár a szokványos enteriőrök rovására is. Ez a közeg sokkal több mozgásteret ad ebben a vonatkozásban, mint amivel a múzeumok rendelkeznek, sőt, a kvázi „múzeumi" funkció ma már nem az egyetlen lehetősége a védett épületek hasznosításának. Az ortodox múzeumi szemlélet helyett - az épület és a tárgyi anyag védelmének biztosításával - szorgalmazni kell a helyi adottságok kihasználását, változatos új funkciók bevezetését, amit a támogatások/pályázatok prioritásaként is meg lehet fogalmazni. A végtelenül sokféle helyi hagyományból tehát éppen úgy lehet építkezni, mint az idegenforgalom által sugallt elvárásokból, megoldásokból. Ez utóbbi persze már messze vezet, s alapvetően összefügg az adott térség és a tulajdonosok tőkeerejével is. Ördögi paradoxona a hagyomány és annak megőrzése, illetve a kultúra változása problematikájának, hogy a tradíció a legszegényebb és legelzártabb vidékeken változik a leglassabban, ott, ahol a régi parasztház gyakran még ma is szegényes örökség és nem idegenforgalmi látványosság, s ahol - a távolság miatt is - az idegenforgalmi szempontok messze nem szerepelnek a prioritások között. Megyényi területeken olykor együtt van jelen a XIX. és a XXI. század, a két pólus között pedig ott lüktet három korszerűnek mondott számítások szerint még több - generáció mindennapi élete. Mindennek a rendszertana, működtetésének feladata, fenntartásának alapelvei rendszeres és folyamatos konzultációt igényelne a helyi erőktől és az egyes szakmai intézményektől. Legalább a megyék szintjén meg kell oldani a rendszeres konzultációt ügyükben - mindenki közös érdekében. A tájházak példája azonban arra figyelmeztet, hogy a nemzeti kultúra tárgyi örökségének letéteményesei, a különböző muzeális közgyűjtemények struktúrája változtatásra szorul. Ehhez egyértelmű jogi normák és szigorú szakmai konszenzus szükséges - az utóbbi például a tárgyi anyag kvalitás szerinti osztályozásában, s az egyes tárgyi osztályba sorolt javak különböző megítélésében, szorosabb-lazább kezelési kötelezettségében. Bizonyos, hogy a muzeális örökségek egészében nem adhatják fel a közel két évszázad alatt kikristályosodott rendező elveiket, de számos kérdésben oda kell figyelni a műveltség és a társadalmi környezet megváltozására. 4. Az előzőek jelzik, hogy múzeumaink létrejöttében, regionális feladatrendszerében, konkrétan a néprajzi tárgygyűjtő és feldolgozó, bemutató tevékenységében sok esetlegesség volt az elmúlt évszázad során, ami éppen úgy magyarázható a tradicionális paraszti tárgykultúra egész vertikumára kiterjedő, szisztematikus gyarapítás késői megindulásával, mint az intézmények relatív szegénységével, sok esetben nehézkességével, sokirányú helyi társadalmi-kulturális feladataival, mint - az amúgy sokat dolgozó - muzeológusok mulasztásaival. Ugyanakkor egyértelmű, hogy az elmúlt évtizedekben a magyar néprajz, benne a szakmuzeológia - együtt persze más történeti diszciplínákkal - sokat tett annak feltárásában és megismertetésében, hogy a nemzeti kultúra tárgyi örökségének az a vonulata, amit gyűjteményeinkben a most újra gyökeresen átalakuló paraszti műveltség hagyatéka képez, jószerével a falusi műveltség történetének csupán egy jól behatárolható szakaszát reprezentálja. Vagyis annak tudatosításában, hogy a kollekcióinkban generációkon át előszeretettel gyűjtött néprajzi tárgyak többsége nem ősi, sokkal inkább a paraszti polgárosodás időszakában született, formálódott meg, tárgyaink többsége az 1880-1890-es és az 1950-es évek közé eső időszak tárgyi világát reprezentálja. Jelentős szerepe van szakmánknak annak árnyaltabb megvilágításában is, hogy a ránk maradt tárgytípusok - és hasonlóan a szellemi műveltség javai - milyen időrendben értelmezhetők, közülük melyik sokgenerációs tudás vagy eszköz, melyik tartozik organikusan az egész európai 633