A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Muzeológia - Viga Gyula: Néprajzi muzeológia – változó időben

Viga Gyula és Veszprém megyék -, hogy a tájházak létrehozói többféle társadalmi réteg, foglalkozási csoport tradícióját reprezentáló épületet és berendezést valósítottak volna meg, ezáltal egy megyényi területen organikus egységben mutatják be az eltérő formákat és funkciókat. Más kérdés, hogy szerencsés esetben a tárgyi kultúra, leginkább a textíliák, viseletek nagy változatossága egy-egy szűk táj keretei között is reprezentáns és érdekes lehet (pl. a Galga mente - Túra, Galgamácsa, Hévízgyörk, Iklad, Verség - falucsoportjának tájházai). A szakmai és funkcionális összehangolás - bár számos nehézsége van - további hasznosításban is fontos rendező elv lehetne. Függetlenül a fenti tisztázatlanságoktól, ma már egyértelműen megfigyelhető, hogy ez az intézménytípus nem egyszerűen túlélte az elmúlt évtizedeket, hanem 1990 óta kifejezetten új divatja van létrehozásának, s az új létesítmények már nemcsak műemléki és muzeológiai szempontokat igyekeznek figyelembe venni, hanem idegenforgalmi elvárásokat és új közművelődési formákat is. Ennek megfelelően más rendszerek is formálódnak a berendezésben, mint a műemlékvédelemben vagy a skanzenekben kialakult rendezőelvek. Erősebben jelentkezik a korábbinál az alulról szerveződés, a civil szervezetek szerepe, a lokális kultúrateremtésnek a korábbinál változatosabb formáit igyekeznek a tájházak szolgálni. Ugyanakkor ma is nagy szerepe van az egyéni érdeklődésnek és elkötelezettségnek, létrehozásuk mögött mindig néhány lelkes ember személyes ambíciója áll. Ma már felbukkannak az egyéni tulajdonban levő, de közösségi célokat szolgáló kis intézmények is. Úgy látom, hogy szerencsésen segíti a tájház fenntartását, ha az - kiállítási funkcióján túl - egy-egy helyi alkotó- vagy hagyományőrző csoportot, honismereti kört is befogad, akik gondoskodnak a fenn-tartásról, s némi életet is visznek a falak közé. A tájházak fenntartása, épületük és berendezésük állagmegóvása, rendszeres forgalmuk biztosítása és még számos nehéz napi feladat mellett magam a legnehezebben megoldhatónak a (látszólag) helyi érdekek és az átfogóbb, regionális muzeológiai és idegenforgalmi szempontok fedésbe hozását látom. Távlatos gondolkodással és jó támogatási (pályázati) rendszerrel mindez nem megoldhatatlan. A gyakran magukra hagyott, csak a helyi gondoskodásra bízott kis intézmények fenntartói persze joggal utasítják el a területi összehangolást, s látszólag joggal sérelmezik, ha a múzeumok nem nézik jó szemmel a kvalitásos műtárgyak bizonytalan sorsát ezekben az - egyáltalán nem optimális adottságú - öreg épületekben. (Ez alapvetően befolyásolja az esetleges múzeumi tárgyletétek lehetőségét is.) Sokszor a tárgyak tulajdonlása sem rendezett: alkalmanként csak kölcsönadják a helybeliek addig, amíg az illető tárgy a település tájházában van kiállítva, akár tulajdonosának nevét is feltüntetve. A tájházak jelentős részében nincs korrekt nyilvántartás, s egészében nem megoldott a tárgyi állomány hosszú távú sorsa. Vagyis a múzeumi szakfelügyeletnek beleszólást kell biztosítani, ugyanakkor anyagiakat is hozzárendelni az égető feladatok elvégeztetéséhez. Lehet és kell is organikus egységben szemlélni ezeket a kis intézményeket és azok tárgyi anyagát, mindez azonban idő és törődés kérdése. Mint arra fentebb már utaltam, ezek a kis intézmények olyan közművelődési és idegenforgalmi funkciók ellátására alkalmasak, amit a múzeumi hálózatban csak a szabadtéri néprajzi múzeumok folytatnak. A szakmuzeológiai és műemlékvédelmi felügyeletüket tehát a lehető legváltozatosabb közművelődési programokkal és turisztikai látványosságokkal lenne szerencsés összekötni, amint arra már számos jó példa van is. Ebben a közegben organikus a kézműves foglalkozás, nem idegen a fafaragás szétszóródott forgácsa vagy a kemencében főtt étel illata, s számos olyan dolog, ami a hagyományos múzeumok falai közé nem vihető. Nem is szólva arról, hogy mindez milyen kiválóan alkalmas az oktatás és nevelés feladatainak segítésére és a lokális identitástudat erősítésére. Vagyis ezek a kis intézmények nem kis múzeumok, az alapvető normákon túl sem a muzeológia sem a műemlékvédelem elveit nem szerencsés ortodox módon rájuk kényszeríteni. Kétségtelenül itt is alapvető szempont a hitelesség, de azt is be kell látnunk, hogy egy kistelepülés szintjén jószerével megvalósíthatatlan az, hogy a berendezés mindenben az adott épület korszakát tükrözze. Ehhez fájdalmasan megváltoztak 632