A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Fábián László: „Szatmári szilva” – régen és ma

Fábián László A fent említett szilvásokat részben telepítették, részben már emlékezet által vissza nem követhetően ott voltak. Ezekben az eléggé elvadult, dzsungelszerű szilvásokban mindig akadt egy-egy vadkörtefa „mézkörtefa". A határban egyébként elszórva volt itt-ott, csak árnyékadónak ültetett vagy magától kinőtt szilvafa, aminek termését a kószáló gyerekek ették le, legtöbbször az érést be sem várva. A szilvásokat vajmi kevéssé gondozták. Ha mégis foglalkoztak vele, az annyiból állott, hogy a kiszáradt fákat kivágták, a szél által letört ágakat ősszel szétfűrészelték, összeszedték, hazavitték fűtéshez. „... Majdnem sehogy sem gondozták, nem is hallottam róla, hogy metszették volna. Ahogy termett, termett. Oszt mindig termett annyi amennyi kellett."

3 A sarjhajtások a szilvásban felnőttek, össze-vissza. „... bátyám vett egy szilvást, Osváth Gergely ültette, de oszt nagyon elhanyagolta, kiszáradt, kinőtt össze, vissza, osztű, mánminta bátyám kitakarította"

11

' A nagyobb telepítések gazdái is csak annyit törődtek többet „ültetvényükkel", hogy tavasszal-nyáron „lehernyóztatták", azaz a hernyóval fertőzött ágakat levagdaltatták és elégették. „... egy farul 5 fillért adott a zsidó, oszt én mán olyan hernyót azóta se láttam, az a fajta mán nincs is tán"

5 Többféle szilvát ismertek Csengerben. Legtöbbre, a pálinkánkafőzés céljára legmegfelelőbbnek az úgynevezett „berbencei" fajtát becsülték. Ez cukrosabb, lédúsabb volt a többinél, mint mondották, mázsánként 15 liter pálinka is kijött belőle. A másik, ezzel vetekedő szilvafajta az úgynevezett aprószemű „penyigei nemtudom", vagy csak egyszerűen „nemtudom" volt. Ebből is kijött mázsánként a 8-10 liter. Megemlítik még a „veresszilvát" - pálinkának ez is elég jó. Volt még a búzával érő korai szilva, valamint a gömbölyű „bodó szilva" és a magvaváló „németiszilva". A szilva akkor volt jó érett, ha mélykék színű lett, de amikor elkezdett egyre nagyobb mennyiségben potyogni a fáról, akkor következett el a szilvaszedés ideje. Ez úgy augusztus végére, legkésőbb október elejére esett, időjárástól függően. Maga a szilvaszedés szó megtévesztő, hiszen a gyümölcsöt botokkal leverték, lerázták. A fák alatt a füvet erre az alkalomra gondosan lekaszálták, szép gyepes volt. A szilvaszedésre - azaz verésre - a család ment ki, a gyerekektől az öregekig, de ha több fa volt, a rokonság is besegített. A verést vagy a lerázást mindig a férfiak végezték. A fa alá „hammast", azaz nagyméretű háziszőttes ponyvát terítettek, erre hullott a szilva, amit aztán nagy, vesszőből font, úgynevezett szénahordó kosarakba szedtek. Ezek majd 80 cm magas és 1,5 m átmérőjűek voltak. A kosarakat szekérre rakták és hazaszállították. Ezután következett a pálinka „embriókora" - a cefre, a cefrézés. A cefrézésnél tulajdonképpen a cukortartalmú masszában egy alkoholos erjedési folyamat játszódik le. A szilvát fahordókba tették, a vas- vagy bádoghordó csak a 30-as években jött divatba. A legutóbbi években már műanyaghordóba is teszik a cefrét, igaz csak végszükségletből, idegenkedve. Úgy tartják, a műanyagíz beleivódik a cefrébe, s a pálinka aromáján ez kiütközik majdan. A cefre általában 2-től 4 hónapig ért. Az érést nagyban befolyásolja a cukorfok, a tárolási körülmények és az időjárás. „... három hónapig ért. Leért a szilva augusztus végén, szeptember derekán, oszt akkoriul. Vöt aki beletett egy kis élesztőt, meg hulladékcukrot."

6 Ez az eljárás az erjedés gyorsaságát, és a szeszfok növelését szolgálta. Főleg az élesztővel kellett óvatosan bánni, mert ennek az íze, ha nem ügyeltek a kellő mennyiségre, a főzés után a pálinka ízén nagyon „előjött", émelyítő mellékízt kapott. Az érést gyorsítandó, illetve a szeszfokot javítandó még más praktikákhoz is folyamodtak. „... Egy kis élesztőt tettek bele, egy kis cukrot - akinek vót módja - sőt egy kis cukorrépát is tettünk bele annak idején, pláne a 45-ös időbe, sajnos ezt a fináncok észrevették, hogy répa van benne, oszt nagy baj vót belőle. Megmérték műszerrel."

7 A cukorrépát ledarálva keverték a cefrébe. Néha még egy kis körtét is vegyítettek hozzá, de módjával, hogy a jellegzetes szilvaízt ne vegye el. A hordóba a cefrét egyesek szerint színültig, mások szerint „addig-ameddig" kellett tölteni. A hordót lefedték, hogy ne párologjon. Régebben deszkával, ronggyal, papírral, újabban fóliával nejlonzsákkal. 3 Adatközlő: Barkász Gedeon. 4 Adatközlő: Molnár Zsigmond. 5 Adatközlő: Varga Gyula. 6 Adatközlő: Barkász Gedeon. 7 Adatközlő: Varga Gyula. 502