A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Fábián László: „Szatmári szilva” – régen és ma

„Szatmári szilva" - régen és ma mintha magok vetették volna, úgy fel takarittsák, s hárman együtt osszák fel magok között, és nékem most adandó tok juhokat is vissza vegyék, mint magok tulajdonokat.... De hogy fogadásomat meg nem állom, azért a nevezett jó uraimnak szabadságuk légyen engemet, mintha gonosz tévő volnék, a tömlötzbe küldeni és Sz. Mihály napig ott tartani, akkor pedig rajtam ötven kemény páltzát veretni. Hogy ennek meg állói leszünk kereszt vonásunkkal ezen fogadásunkat meg erősítjük. Csengerbe 13febr. 1811. Terebesi vagy Tódor László keze + vonása, Igasság János keze + vonása, Pap Filep keze + vonása, Horváth János keze + vonása." Hogy miképpen tartotta meg fogadalmát Tódor László, arról a jegyzőkönyvek nem tesznek említést, de kétszáz év távlatából reméljük, hogy megúszta az ötven kemény pálcát. 1851-ben az akkori Magyarország területén 105121 szeszfőzdét írtak össze, ami azt jelenti, hogy csaknem minden gazdaságnak, településnek volt saját szeszfőzdéje. A XIX. század második felében a pálinkafőzés a leggazdaságosabb üzemággá lépett elő, így a földbirtokosság kiváltságos joga lett. A főzdék száma évről évre növekedett. A termelés koncentrálásával a kis főzdék versenyképtelenek lettek, majd számuk egyre csökkent (SÓLYOM 1986. 17.). A birtokos választmány gyűléseinek jegyzőkönyvéből az alábbiakkal fejezem be a XIX. századi adalékokat. „1882. júl. 2. ... és végre Mayer Károly, mint egyik nagybirtokos által a lakosság arra utaltatik s kéretik általa fel hogy a pálinkát a Kis géci majorba testvére bérletébe, hol azt főzetik, olcsó árba kapnak hitelbe pálinkát... elhatározódott, miszerint tétessék közhírré, hogy bármely lakos társ más községekből 50 liter pálinkát a vagy szeszt a városba behozna, azt behozás alkalmával a bérlőnek bejelenteni szíveskedjék." Ezen hosszúra nyúlt, ám feltétlen szükséges levéltári szemelvények ékesen azt bizonyítják és teszik szemmel láthatóvá, hogy Csengerben a szilvával, illetve a pálinkával való foglalatosságnak, s az ehhez kapcsolódó fogyasztási szokásoknak századokra visszanyúló régi és mély gyökerű hagyományai vannak. A közelmúlt pálinkával kapcsolatos kultúráját e nemes ital fogantatási helyével a szilvások bemutatásával kell kezdenem. Bár tanulmányom elején már érintettem ezt, térjünk röviden ide vissza. A legszebb szilvások az ártereken, a holtmedrek partjain vannak. A lankák a Szamos teljes hosszában mindenütt keskeny parcellákra oszlottak. A keskenyebbik végük a folyó partjáig ért, ahol sűrű bozótos, mint élő kerítés védte a víz felől. A fagyökér megfogta a partot is, így nem szakadt bele a folyóba. Az itteni szilva nagyobb szemű és jobb ízű volt, mivel a levegő párásabb (FARKAS 1988. 62.). Hozzájárult ehhez az áradások által évente szétterített, később tápanyagban dússá váló, zsíros iszapréteg is. Csengerben számos szilvásról mesélnek, de a visszaemlékezők szerint az alig öt kilométerre fekvő Szamosangyalos határában termett a legtöbb szilva. De voltak nagy szilvások még Szamosbecs közelében, az úgynevezett Becsikerten, az Aszalós részen. Ezt támasztja alá egy, a húszas években megjelent statisztika adata, mely szerint Csengerben 14749 darab szilvafát számoltak, de Szamosangyalos kiemelkedett a csengeri járás települései közül a maga 6092 fájával. Pedig ezek az adatok már a Trianon utáni almatelepítések idejéből valók, amikor is a szilvások visszahúzódóban voltak. (Ekkor már Csengerben pl. 10647 almafát tartottak számon, s ez a szám később egyre nőtt, míg a 60-as évekre a szilvások már teljesen eltűntek.) Csenger határában majd minden gazdának volt szilvása, kisebb-nagyobb területen. A középbirtokosoknak általában négy sor szilvafája volt, ami 60-80 fát jelentett. „.. Bokor nagyapámnak is vót 800 öl, ebbe vót vagy 60 fa, elég sűrűn. Ez a Tőtésen túl, a Szamos parton vót."

2 Ezeket a szilvásokat a kis sor és tőtávolság jellemezte, valamint a sorok szabálytalansága. Nagyobb telepítések a 30-as években keletkeztek, többnyire zsidó birtokosok által. Szamosbecsen Grósz Ervinnek és bizonyos Hellbraunnak, Csengerben Katz Jónásnak voltak 4-500 darab fás ültetvényei. Említik még Medgyessy József - ő kereskedő volt - hasonló nagyságú szilvását, de csak mint ritkaságot. Természetesen a községen belül, a kertekben, udvarokon sem hiányzott legalább 4-10 szilvafa még a legszegényebbnek sem. Ezek a pár darabos „szilvások" visszautalhatnak a „hétszilvafás nemes" titulusra, s nem elképzelhetetlen, hogy e jelző éppen itt, a kisnemesekben bővelkedő Szatmárban keletkezett. 2 Adatközlő: Barkász Gedeon.