A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Felhősné Csiszár Sarolta: A felsőőri református egyház úrasztali terítői

A felsőőri református egyház úrasztali térítői átalakítva használják. Főként nagypénteken és akkor terítik fel, amikor a gyülekezet valamelyik tagja meghal. Ilyenkor az asztalt is feketével hímzett gyászabrosszal takarják le. Ez egy egészen új szokás, a temetés rendjének megváltozásával alakult ki. Gyűjteményi összeírás alkalmával szintén Beregben, Kígyóson találkoztunk az úrasztali terítők között gyászabrosszal. Ennek felirata is volt. Egyik végén készítőjének a monogramja - K. K. - olvasható. A másik végére egy hosszabb felirat került, melyben az örökös, aki egyben adományozó is kifejezi az adományozás célját, ami nem más, mint emléket állítani a gyászabrosz készítőjének: „TOMPA LAJOSNÉ, KECSKÉS KATALIN EMLÉKE 1912". A halottas textíliákról korábban a családok magúk gondoskodtak. így területenként változó díszítésű és változó színű volt. Egyes vidékeken csak fekete hímzésű lehetett a halottas lepedő vagy a gyászabrosz, míg más vidékeken a halott korának megfelelően változhatott, így gyermekeknél gyakran használták pl. a keleti országrészen vagy Kárpátalja magyar lakta területein a világoskék színt, de Mezőkövesden és környékén színes gyapjúval varrott szélű halottas lepedőt használtak (FÉL 1979. 436.). Sárköz és környékének halottas párnáit vörös és fekete színnel varrták. Fekete vagy vörös szőrfonallal hímezték Pécs környékén a halottas lepedőket (FÉL 1976. 55.). Felsőőrre és környékére a fehér gyász volt jellemző. De ezen a területen ,^4z első világháborúig nemcsak a magyar, hanem a környező horvát és német falvakban is a fehér ravatal volt általános" (BALASSA 1989. 312.) Díszítésükre vonatkozóan Balassa Iván azt írja, hogy Felsőőrön és környékén a legkorábbi - a XVIII. századból való - halottas lepedőket még nem hímezték, hanem szőttescsíkkal díszítették. ,^i 19. század első felében főleg a keresztszemes hímzéssel varrt és edényből kinövő késő reneszánsz motívumokra emlékeztető rózsák és más virágok, levelek, indák fordulnak elő a leggyakrabban. Majd a század második felében jelenik meg a fehér hímzés és az ugyancsak fehér vagdalásos csík." (BALASSA 1989. 312.) A rendelkezésünkre álló halottas lepedők és az ezekből kialakított szószéktakarók mind a XIX. század második feléből való fehér hímzések. A felsőőri halottas lepedők általában majd 3 méter hosszúak és két vászonszélességűek (140-150 cm) voltak. Szinte mindegyikre rákerült a készítés évszáma és rendszerint egy vagy két monogram is. Mivel a lepedőnek mind a két végét díszítették és sokszor 5-6 féle mintasort is hímeztek egymás fölé, a megőrzött darabok gazdag mintakincset hagytak ránk. A lepedőnek az egyik vége mindig díszesebb volt. Mindig az, ami a ravatalra felterítve a halott lábához esett, mert ez volt szemben a gyászoló gyülekezettel. Erre a részre, központi helyre, levélkoszorúba vagy szívbe hímezték rendszerint a lepedő készítőjének a monogramját és a készítés évszámát. ,/l halottas lepedő a gazdasszony személyes tulajdona volt, leányágon öröklődött, kivéve, ha nem akadt lány a családban." Ilyenkor ezeket legtöbbször az egyháznak ajándékozták. A felsőőri halottas lepedők gazdag motívumanyagát látva még inkább megerősödhet bennünk az, amit Takács Béla olyan szépen megfogalmazott: „Kétségtelen, a református templomok úrasztali térítői (én ezt még kibővíteném azzal - és templomi textíliái) különleges csoportját képezik a magyar hímzésnek, azonban ez sohasem volt idegen népünk egyéb textilművességében megmutatkozó díszítőművészetétől. Tehát az anyag az alkalmazott mustrakincs, a hímzés technikája semmiben sem különbözött a kor világi használatára szánt, vagy használatban Vevő textíliáitól. ....hímzett díszítményeíben ugyanazok a virágok ékeskednek, sokszor hasonló elrendezésben, mint az úrasztali térítőkön, abroszokon. Ebből következően alkalmasak arra, hogy ezek alapján képet kapjunk a ... magyar hímzőművészetről, népünk textilművességben megmutatkozó tehetségéről, technikai képességéről ... Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonytól kezdve a beregi vagy baranyai parasztasszonyokig." (TAKÁCS 1983. 8.) Annál is inkább igaz ez, mert a tárgyak megszerkesztésében, a díszítéshez kiválasztott ornamentikában rendkívül fontos szerepet játszott a tudatosság. Bennük készítőinek és az általuk képviselt közösségnek a világképe fejeződik ki. A ma egyszerű díszítménynek tekintett, de még a készítőik által is minden bizonnyal értett ősi jelképek épp úgy ott találhatók az alább bemutatásra kerülő egyházi textíliák ornamentikájában, mint a keresztény hit szimbólumai.