A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Dám László–D. Rácz Magdolna: Helyneveink néprajzi tanulságai

Dám László - D. Rácz Magdolna Nagy tiszteletnek örvendő és ritka madár volt a holló. Előszeretettel fogták be és árusították a rigókat és kultikus tisztelet illette a baglyot. Ezek a madarak tehát megtalálhatók a névanyagban is. A táj egykor rendkívül gazdag madárvilágából elsősorban a szárcsa (vadkacsa, réce, ruca), a vadliba, a fácán, a fürj, a. fogolymadár voltak a legkedveltebb vadászott állatok, de a helynevek őrzik a ma már itt nem élő nyírfajdok: Tyúk-szer - c

a fajdtyúkok kedvenc tanyája' (Fülesd) - és túzokok - Túzokos (Vámosoroszi, Nyírmeggyes), Túzok-nyomás (Győrtelek, Ököritófülpös) - emlékét is. A kötetek tanúsága szerint is gyakori a kígyóhoz kapcsolódó helynév: Kígyós (Nyírpilis, Gacsály), Kígyós-szeg (Kishódos). A kígyó szerteágazó és gazdag kultikus hagyományanyaggal rendelkezik. Részben mint az embert segítő, részben mint a gonoszt megtestesítő élőlény jelenik meg a folklórban. A néphit szerint a jó kígyó gyógyít és óvja a hozzá barátsággal és szeretettel közeledő embert. Sok faluban hittek abban, hogy minden háznak megvan a maga házikígyója, amelyet tejjel etettek és amelyet nem volt szabad elpusztítani, mert az együtt járt a család egyik tagjának halálával. De népmeséinkben is nagyon gyakran előfordul a főhőst segítő kultikus hatalommal rendelkező kígyó (ERDÉSZ 1984.). A természeti környezet nagymérvű átalakulása nemcsak őshonos madárfajok, de egykor jelentős foglalkozások eltűnését is magával hozta. Közéjük tartozott a szénégetés, amely századunk második felére már a népi emlékezetből is kikopott. A gazdag névanyag azonban egykori nagy jelentőségére utal: Szénhely (Kishódos), Szénégető (Fülesd, Kishódos, Terem, Nagyecsed, Garbolc), Szénégető-hegy (Papos, Kántorjánosi), Szénégető-kert (Szamosszeg), Feldmann-file Szénégető (Mánd) stb. Ha az érintett szabolcsi és szatmári települések XVIII. század végi térképeire tekintünk, láthatjuk, hogy mindenikük határát vagy annak jelentős részét ekkor még összefüggő, nagyobbrészt tölgy- és bükkerdőségek borították, amelyek lehetőséget adtak a mesterség gyakorlására. A múlt század közepére azonban az erdőket olyan mértékben kiirtották, hogy pl. a kishódosi Szénhely nevének magyarázatát már Pesty 1864. évi gyűjtésének adatközlői sem ismerték (KÁLNÁSI 1996. 170.). Néprajzi szempontból rendkívül fontos a táj egykori vizfóldrajzi viszonyait tükröző helynév anyag vizsgálata. A halászat régi időktől kezdve hozzátartozott a magyarság mindennapi életéhez. A magyar halászat kultúrtörténetileg jóval a honfoglalás előtti időszakig nyúlik vissza és jó néhány helynevünk, valamint eszköznevünk a finnugor kori aktív halászatról tanúskodik. A feudális birtokviszonyok között a halászatnak két formája élt. Egyik a kisparaszti halászat, ahol csak saját szükségletre, rendszerint igen kis termelékenységű eszközökkel, egyéni halászatot folytattak azokon a vizeken, melyek nem voltak alkalmasak üzemszerű, árutermelő jellegű halászatra. A halászó vizek ugyanis éppen úgy földesúri vagy egy kommunitás tulajdonában voltak, mint a szántóföldek, legelők és erdők, és használatukat is szigorú szabályok terelték mederbe. A bőséges haltermő tavak, molotvák, holtágak halászatát a birtokos - legyen az egy-egy mezőváros közössége vagy maga a földesúr - vagy bérbe adta az azzal foglalkozó hivatásos halász vállalkozóknak, vagy saját maga alkalmazott a hasznosításra hivatásos halászokat. Ez a réteg egészen más eszközökkel és technológiával dolgozott, mint azok a kisparaszti halászok, akikről a korábbiakban már volt szó, és akik számára ezek a bőséges, nagy halmennyiséggel rendelkező halterületek tilalmasak voltak (SZILÁGYI 1975.). Az üzemszerű halgazdaságra utalnak a mesterséges és természetes halastavakra vonatkozó helynevek, mint a Halastó (Csenger, Kishódos, Nábrád, Jánkmajtis, Mátészalka, Nyírmihálydi) és a szamossályi és a tyukodi Halász tó kifejezések vagy a Porcsalmán emlegetett Anya-tava helynév. Az egykori üzemszerű halászatra utal a fok és a rekesz elemeket tartalmazó helynévcsoport, amelyek többségével azonban már nem élő névként találkozott a kutatás. A fok szó 103 névben szerepelt, s egyetlen kivétellel mind a Szatmári-síkság településeiről valók (KÁLNÁSI 1996. 153.). A fokok az árterek természetes halastavai voltak, melyek az ősi folyómedrekben alakultak ki, és amelyeket a tavaszi és őszi árvizek rendszeresen elborítottak. Amikor azonban az árvíz levonulóban volt, a lefolyásokat, magukat a fokokat rekesszel zárták