A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Dám László–D. Rácz Magdolna: Helyneveink néprajzi tanulságai

Helyneveink néprajzi tanulságai el, amely egy olyan építmény volt, ami megengedte ugyan a víz távozását, de nem tette lehetővé, hogy a halak is visszaússzanak az anyamederbe. így a lecsökkent vízmennyiségben összezsúfolódtak a halak és különböző eszközökkel gyorsan és nagy mennyiségben lehetett zsákmányul ejteni őket. A rekeszek és a fokok tulajdonlása nagyon fontos volt, és a tulajdonos gondosan ügyelt arra, hogy ezeket a fokokat, és rekeszeket rendszeresen karbantartsák és gondozzák (SZILÁGYI 1978.). A kifogott halat különböző tartósító eljárásokkal kezelték és olyan területeken árusították, ahol nehezebb volt a hal beszerzése. A hal pedig rendkívül fontos szerepet játszott a népi táplálkozásban, hiszen a katolikus és görög katolikus vidékeken sok volt a böjti nap, amikor ez volt az egyetlen olyan húsféleség, amit fogyasztani lehetett. Ebből fakad aztán, hogy pl. a Nyírségben a hal igen fontos és keresett árucikk volt. Gyakran utalnak a víznevek a halászat módjára is. A rekeszeknek vagy a rekesztő halászatnak egy nagyon archaikus és egészen a finnugor őskorig visszanyúló módja a vész vagy vejsze állítása, amely egy olyan nádból, vesszőből készített rekesztek volt, melynek nyílásaiba különböző típusú halcsapdákat állítottak. A vejsze önmagában is egy szilárd rögzített és terelő falakkal rendelkező halcsapda, míg a vész egy olyan falazat, amely a varsákba terelte a halat. Ilyen halászatra utal pl. a Milotáról származó Vész helynév vagy a Garbók és Kishódos határában található Csíkvész nevű rész, melyek egyben egy nagymúltú halászati tevékenységre, a csikaszaira is utalnak. A nagybani árutermelő szintű halászat 100-120 m hosszú, 10-15 ember együttműködését igénylő öregbálóval vagy ennek egy változatával, a bolgár-török eredetű gyalom szóval jelölt eszközzel történt. A Gyalmos-tó (Fülpösdaróc) kifejezés egy ilyen árutermelő halászatra utaló tó nevét és magát a halászati tevékenységet jelöli. Néha fennmaradt a helynevekben az egykori legelterjedtebb és legkedveltebb halfajok neve is. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szatmári vidékeken - és nemcsak az Ecsedi-láp környékén, hanem a Szamos, a Túr és a Tisza szabályozatlan ártereinek környékén is - olyan bőségesen maradtak fent a Piskáros alapelemű helynevek, amelyek a réti csík halászatáról tanúskodnak. A csík igen nagy mennyiségben élő, sajnos ma már teljesen kiveszett halféleség volt, amely mindenütt megtalálható volt még a nyírségi kis nyírvizekben, tavakban is. Ez a halfajta az egyik legáltalánosabb és legkedveltebb, a paraszti táplálkozás mindennapjain az étlapon szereplő halféleség volt. A csikaszát az Ecsedi-láp és a Szernye mocsár környékén még száz évvel ezelőtt is jelentős foglalkozás, hiszen a csíkász nemcsak a helyi igényeket elégítette ki, hanem szekereken csíklajtokkal szállítottak Munkács piacára, ahol vásárlóik elsősorban ruszinok voltak (HERMAN 1887.476.). Az Ecsedi-láp környéki falvakban a csikaszát és a hal táplálkozásban betöltött szerepe, jelentősége még a közelmúltban is elevenen élt az emlékezetben: „Az 1970-es szamosközi árvíz egy rövid időre visszahozta a csíkászatot is. 1971 nyarán Kocsordon és környékén sok gumicsizmás embert lehetett látni a száradó erek, árkok, mélyedések pocsolyáiban. Ismét megjelent a csík, hacsak rövid időre is, hogy a mai generáció is megismerhesse különleges húsát." (FARKAS 1982.)