A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Dám László–D. Rácz Magdolna: Helyneveink néprajzi tanulságai

Helyneveink néprajzi tanulságai A nyír a Nyírség, a szil a szatmári tájak jellegzetes fafajtája, s ez az emléküket őrző helynevek földrajzi elterjedésében is megjelenik (KÁLNÁSI 1996. 130.). Még a paraszti emlékezetben is elérhető múltban tavasszal a fák kérgét megcsapolták, s az így összegyűjtött nedvet üdítőitalként vagy gyógyszerként (golyva, tüdőbaj, vesebántalmak ellen) fogyasztották. A Nyírségben szokás volt az is, hogy a fa kérgébe apró kis mélyedést, gödröt {lék, vek, tejké) vágtak, abba nádból, bodzából készített csövet illesztettek, s a fa nedvét kiszívták, kiszürcsölték. A tavasszal összegyűjtött nyírvizet még a múlt században is hordószámra árulták Nyíregyháza és Debrecen piacain (GUNDA 1977. 14.). A paraszti gazdálkodásban nagyon fontos szerep jutott a.gyógynövényeknek és a táplálékul szolgáló növényeknek. Ha pedig a határ valamely részén nagyobb mennyiségben termettek olyan növények, amelyek kiegészítő ételként vagy a fájdalmakra, betegségekre enyhet adó gyógyírként használhatók voltak, akkor ezek föltétlenül megmaradtak a közösség helynévanyagában is. A népi táplálkozáshoz tartozik a csalános, somos, almás, szederjes, vadalmás, meggyes, sóskás, lósóskás, suskás stb. A gyógynövények gyűjtésére alkalmas helyre utalnak pl. a belend azaz a beléndekhez kapcsolódó helynevek, a hunyoros, a harasztos, a konkoly alapelemeket tartalmazó helynevek vagy ide sorolhatók a fodormentás, galagonyás, gyopáros, tormás, csattogatós, hályogos stb. alapelemeket tartozó helynevek is. A tavak, rétek, mocsarak egyik legjelentősebb táplálékul szolgáló vízinövénye a súlyom. A Sulymos-tó név Fülpösdarócról és Szamosszegről ismert. Az előbbi adat 1523-ból, az utóbbi 1864-ből, Pesty Frigyes gyűjtéséből származik (KÁLNÁSI 1996. 119.). Bár a gyűjtés idején már mindkét kifejezés kiveszett a helybeliek névhasználatából, a növényt még a XIX-XX. század fordulóján is gyűjtötték és fogyasztották. A panyolaiak szerint tüskés termésének bélé olyan volt, mint a gesztenye, Móricz Zsigmond pedig azt írja, hogy olyan az íze, mint a pattogatott málénak (GUNDA 1956.104.). Hermánszegen a csepűt karvastagságúra fonták, azt rúdra kötözték, s tél idején húzgálták, tekergették a vízben. A súlyom tüskéi beleragadtak a csepűbe, s így azt ki tudták halászni. Hasonló célból és módon használtak sulyomszedéshez rúdra kötött gubadarabot is, ahol a hosszú gyapjúba akadt a súlyom. A súlyom bélét bicskával kikaparták, megfőzték és úgy fogyasztották. A súlyom héját cserzőanyagul is használták. „Régi botanikai irodalmunkban vízi gesztenyének, jezsuita diónak is emlegetik." (GUNDA 1956. 104.) A vad gyümölcsfák összegyűjtött termését nemcsak a híres szatmári „szilvórium" (pálinka) készítésénél használták fel, hanem aszalva is fogyasztották. A gyümölcsaszalásnak, s az erre szolgáló aszaló építésének igen nagy hagyományai vannak e tájon. Ezek Erdély hasonló építményeivel hozhatók összefüggésbe. Az aszaló elterjedt építmény az Avasságban is, ahová nem Erdély, hanem a Szatmári síkság felől terjedtek át (GUNDA 1984. 56-57.). Nagyon figyelemre méltó a Tunyogmatolcs és Nábrád anyagában feltűnő Kölyű-kert név, amely az utóbbi esetben ártéri gyümölcsöst jelölt. A kölyű olyan lábbal működtethető törőeszköz, amely kendertörésre, maghántolásra, illetve az ecet készítéséhez szükséges vadalma, vadkörte összezúzására és sajtoláshoz való előkészítésére szolgált (GUNDA 1966. 21.). A nábrádi adat valószínűleg ennek emlékét őrzi. A táj egykori állatvilágára utalnak a madarakról és más állatokról elnevezett helyek. Megkülönböztetett tisztelet övezte a magyar paraszti kultúrában pl. a gólyát, amely a daruval együtt nagyon gyakran szerepel címerállatként is, mint az éberség jelképe. A falusi címerábrázolásokon a fél lábon álló gólya vagy daru a felhúzott lába körme közt követ, kavicsot tart. Ha elszundít a kavicsot elejti és fölébred. A gólya- és darucsapatok őrei valóban ezzel biztosították éberségüket, de fontos szerepet játszottak a darvak a tollkereskedésben is. A madártoll és főképpen a darutoll rangjelző volt a nemesi, a polgári és a paraszti társadalomban is. A szép darutollakért igen jelentős pénzt lehetett kapni a vásárokon. „A daru a mocsárvilág jellegzetes madara volt. A darutoll a mátészalkai, szatmári, debreceni vásárokon keresett cikk volt. Szinte minden lápra járó ember kereste, kutatta, forgatta." (FARKAS 1982. 167.) 459