A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)
Néprajz - Dám László–D. Rácz Magdolna: Helyneveink néprajzi tanulságai
Dám László - D. Rácz Magdolna a tájakon, ahol a vízföldrajzi viszonyok kedveztek a fűzfának. Erre utal, hogy a füzes névelem területi megoszlását tekintve kivétel nélkül a szatmári településekhez kapcsolódik. Hasonlót mondhatnánk a rekettye, a rakottya és vele kapcsolatos helynevekről is. Alapeleme - és megint nem véletlenül - a Túr menti falvak névanyagában fordul elő a leggyakrabban (KÁLNÁSI 1996.128.). Igen tanulságos a gaz névelemet hordozó határnevek vizsgálata. A gaz földrajzi köznévként már nem él, a rá vonatkozó adatok elsősorban történeti forrásokból, térképekről származnak. Ezzel magyarázható, hogy a népetimológia sokszor „értelmesíti": Varga-gaz Varga gazda (Kömörő). A szó rendkívül sokféle jelentése közül elsősorban azok jöhetnek szóba a helynevek kapcsán, amelyek valamiféle gazdasági hasznosításra utalnak. A vízjárta területeken termő igen gazdag vegyes növényzet gyűjtőneve volt a gaz, ami kiválóan alkalmas volt takarmánynak, részben legeltetésre, részben elszáradva, szénává érve hasznosították. Az Erdőhát téli takarmányozásáról Fényes Elek ezt írja: „Egyébiránt találtatnak olyan térek, melyek nyári szárazságban kaszálók, téli befagyással a marhákat jó ízű gazzal táplálják" (FÉNYES 1839. 260.) A szónak ezt a jelentését hordozza a császlói Borjú-gaz határrész neve. Az adatközlő magyarázata szerint: Jó füvet termett, itt legeltették a borjakat", Pesty pedig azt írja róla, hogy „... mintegy ötven holdnyi legelő tér, hol a nyári borjuk legelnek s' innen valfó) elnevezése" (KÁLNÁSI-SEBESTYÉN 1993. 16.). A gaz azonban nemcsak takarmány, hanem pl. nagyon fontos tetőfedő anyag is volt. Nagyon jellemző, hogy a Szatmár-Beregi síkságon domináló rendkívül magas és meredek, ún. taposott szalmatetők alapanyaga részben származott csak gabonaszalmából, másik része a gazos területek lekaszálása révén nyert fűből, azaz gazból állt. A történeti forrásokban a Rétközben, az Ecsedi-láp környékén és a Nyírségben is lépten nyomon találkozunk a gaztető készítésével és említésével (PÁLL 1987. 36.). Nélkülözhetetlen alapanyag volt a nád is. A nádas alapelemű helynevek a szatmári és nyíri vidékeken egyaránt gyakran előfordulnak (Kisszekeres, Botpalád, Nagygéc, Nyírbogát), éppen úgy, mint a nádvágást, nádaratást jelentő nádlás alapelemű nevek, pl. Nádló (Ópályi), Nádlás (Nyírderzs, Mérk), Nádlós (Nyírmihálydi), Nádló-rét (Ököritófülpös), Kerek-éri-nádló (Tyúkod), ami a már fent említett vízföldrajzi viszonyokkal hozható összefüggésbe. Nemcsak a folyókat szegélyezték jelentős nádasok, hanem a Nyírség tavait, lápjait, mocsarait, amelyek pl. Mátészalka, Jármi, Papos, őr, Hodász, Nyírderzs, Nyírmeggyes határában igen gyakoriak voltak. Hodászról olvashatjuk, hogy „a Derzs falu felé lévő mocsár járhatatlan és soha ki nem szárad" (PÓK 1998. 14-25.). A nád nemcsak a legjobb minőséget nyújtó hagyományos tetőfedő anyagok közé tartozik, hanem ebből készítették a kémények, a kemencék vázát, építettek belőle kerítést, ez volt az alapanyaga a padlásnak, nem is beszélve azokról a kezdetleges kunyhókról, amelyeket a határban tartózkodó pásztorok, csőszök, halászok építettek, vagy azokról az ólakról amelyekben a baromfit vagy a sertésállomány egy részét tartották. Ahol nagyok voltak a nádasok, a nádat vásárokon is árulták. Tudjuk pl. hogy az Ecsedi-láp környékéről vagy a Rétközből a Nyírség belsejébe szekéren szállították ezt az építőanyagot, és azt - többek között - a nyírbátori vásárokon is értékesítették. Az Észak-Tiszántúl őshonos fafajtái a tölgy, a nyír és a szil. A tölgyesek nemcsak első osztályú épületfát szolgáltattak, hanem a makktermés hosszú évszázadokon keresztül az extenzív sertés- és juhtartás nélkülözhetetlen téli takarmánya volt. Az egykori nagy tölgyesek emlékét többnyire a makkos alapelemű helynevek őrzik: Makkos (Terem), Első-Makkos, Szélső-Makkos, Középső-Makkos (Csaholc), Legelő-makkos (Fábiánháza). Az egykori nagy kiterjedésű makktermő tölgyesek gyakran nemcsak a tulajdonosok igényeit elégítették ki, hanem azokat - vagy egy részüket - bérbe is kiadták teleltető kanászoknak vagy juhászoknak. A nyírbátoriak pl. bátorligeti erdejüket adták bérbe teleltetésre (SZABADFALVI 1991. 97.). A makkoltatással hozható összefüggésbe az Avas helynév is, amely olyan területet jelentett, amelyet makkoltatással lehetett hasznosítani. A történeti Szatmár és Máramaros megye határán fekvő Avas-hegység és az Avasság tájnév is ennek a tevékenységnek az emlékét őrzi (GUNDA 1984. 73-74.).
