A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Molnár Sándor: Válogatás a „Rákóczi- és kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében” c. könyv kéziratából

Molnár Sándor Ezernyi szép csillagtól ég A menny kék sátora, Hullámit lágyan rengeti Az alvó mámora, Egy gálya úszik csöndesen A tengeren tova. Vitorla jő, széltől dagad, Az evező pihen, A gályarab, mint kődarab Ül némán, hidegen. Középütt feketébe vont Koporsó, dísztelen. Ott Csáky és Mikes, S néhány a bujdosók közül, Koporsó mellett komoran, Födetlen fejjel ül. Fejedelmökért titkon Kezök egy-egy könnyet törül. Néznek az éjbe mereven, A víz tompán zuhog, Oldalt búsan sötétlenek A parti ciklusok. Az éji szél a habokon, Szomorú dalt susog. Néz Csáky, néz - s a barna víz, Úgy tetszik vérpatak. A hősi harc, gyász és kudarc, Előtte vert hadak. Mikes szerette jó Urát, Rákóczit látja csak. Ó, érte bujdosik csak itt, Hol kenyeret az ád, Ki sokszor dúlta vak dühvel A szép magyar hazát, S magyar raboktól vonva Jár az evezős naszád. De érzéketlen ül a rab, Kit rongy alig takar, Mind torz alak, csapzott hajak, Kitárt mell, puszta kar, Szülő hónát és otthonát Rég elfeledte, hajh! Nagyot kanyarul a hajó, S feltűnnek hirtelen Isztambulnak fényes tornyai. A hely, hol jeltelen Sírjába tér a bujdosó, Megfáradt fejedelem. És Csáky nyög: „Ó hős Urunk! Idegen föld takar, Jött-ment az Úr, téged kitúr Hazádból is magyar, Véred - s javadban kényeként Turkál a bősz agyar. Leáldozott, végképp fogyó Reményünk csillaga, Nincs már remény, Török segély Meg nem segít soha, s láncát letépi a magyar, Erőtlen egymaga." Majd felzokog a hű Mikes: „Védelmezőnk Atyánk! Miért hagysz el ó, kik téged Soha el nem hagyánk, Miért borítasz ily nehéz, Nagy bánatot reánk. Nálad nélkül pásztortalan, Elszéledt nyáj leszünk, Török föld várja csontjaink... Jobb is, ha itt veszünk, S török segélyt átkul szegény Hazánkra nem viszünk." Nyugodt az éj, elült a szél, Vitorla nem dagad, S török tiszt füttye felsivít. Az ötven gályarab Emelkedik egyszerre, s mind Evezőt ragad. Sorban a sok nehéz bilincs, Megcsördül a rabon. A nagy lapát suhogva vág Barázdát a habon, És meg-megrántja iszonyún A kart, mely rajta van. Csörög a lánc, hörög a mell, Mily szörnyű gyászzene! Mintha a csillagok közül Búsan tekintene, Rabokra, s bujdosókra Rákóczi szelleme. Szamosszeg (gyűjtötte: Puskás Béla VI. o., adatközlő: Puskás József 53 éves földműves) 440