A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Ratkó Lujza: Ezredvégi gondolatok a néprajztudomány értékfogalmáról

Ratkó Lujza A néprajzi jelenkutatás zsákutcája és az antropológia A falusi és városi kultúra jelen állapotaira és változási folyamataira irányuló néprajzi és antropológiai kutatások hátterében két alapgondolat ismerhető fel. Az egyik a modernizálásra, korszerűsítésre való törekvés, aminek kiindulópontja egyfelől az a fentebb már említett tény, hogy a népi kultúra órái meg vannak számlálva, tehát egész egyszerűen a továbbiakban nem lesz mit kutatni; másfelől pedig az a modern felfogás, hogy a néprajztudomány hagyományos vizsgálati tárgya teljes egészében idejétmúlttá vált világunk kulturális globalizációja következtében, és minden jel arra vall, hogy a modern életben minimális vagy semmilyen szerephez nem juthat - ezért tehát nem is érdemes kutatni. A másik háttérgondolat az, hogy a jelen ötven év múlva ugyanolyan múlt lesz, mint számunkra ma a népi kultúra, tehát éppolyan fontos a vizsgálata, mint a népi kultúráé volt.

12 Nézzük meg, miben rejlik e nézetek alapvető tévedése! A korszerűség ugyan valóban megvalósul mind a témák kiválasztásában, mind pedig a vizsgálat szemléletében és módszerében (hogy hogyan, erről lásd a fentebb írtakat), ám éppen kor-szerűségükből fakadóan e kutatásoknak semmilyen mélyebbre vagy messzebbre ható érvényességük nincs. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy magukból a vizsgált jelenségekből hiányzik a mélység és a távlat: nincs bennük/mögöttük semmiféle jelentésbeli mélység vagy magasabb szellemiség, ami önmagukon túlmutató értelmet és jelentést adhatna nekik - nem egy organikus kultúra sejtjei, hanem egy szisztematikus „kultúripar" fogaskerekei.

13 Ebből is következően e vizsgálatok tanulságai, következtetései roppant rövidéletűek, ugyanis nem mennek túl a jelenségek és változási folyamatok egyszerű regisztrálásán, feltárásán és az adott környezetben való elemzésén. De hát ennél többet igazából nem is lehet tenni: hiszen a tradicionalitás korának elmúltával a jelen jelentősége pusztán a jelenre korlátozódik. A jelenkutatás ma nagyon is korszerű témái és tanulságai éppen korunk változékonysága, állandó újat keresése, fejlődési mániája eredményeként pillanatok alatt elavulnak - ahhoz hasonlóan, ahogy egy napilap hírei és hírmagyarázatai már másnapra elavulttá válnak. Csak az lehet időtálló, ami nincs kitéve a változásoknak, ami a múltban több mint múlt, és ami a jelenben több mint jelen: ami a történelem fölött és a történelmen kívül áll. Ilyen időtálló értékek csak az állandóságra törekvő, a hagyományok változatlanságára épülő tradicionális kultúrákban lelhetők fel - ezek megragadása éppen ezért (a vallásokon kívül, amelyek ugyancsak eleve tradicionálisak) csakis a hagyományos népi kultúra keretei között lehetséges. A jelenkutatás és az antropológia tehát lehet roppant korszerű, vizsgálódásait kiterjesztheti a kultúra legszélesebb köreire, témái és tanulságai azonban mindig szánalmasan alul fognak maradni a néprajz témáival és - kellően elmélyített szemléletű vizsgálatainak - tanulságaival szemben; éppen úgy, ahogy a zsurnalizmus is csak silány és rövidéletű utánzata lehet a magas irodalom maradandó értékeinek, még inkább pedig a mítoszok és legendák örökérvényű és egyetemes üzenetének. Mindebből világosan kiderül, hogy a néprajztudomány, ha a modern kihívásokra az antropológia irányában keres magának új utakat, akkor nemcsak hogy zsákutcába fut, de abba a súlyos tévedésbe is beleesik, hogy egy minőségi alászállást fejlődésként, továbblépésként érzékel. Emögött az a meglehetősen elszomorító nézet húzódik meg, hogy a népi kultúrát csupán azért érdemes kutatni, mert régi, a mait pedig azért, mert régi - lesz. A „kultúripar" témakörével kapcsolatban lásd a Theodor W. Adorno által írottakat: HORKHEIMER-ADORNO 1990. 147-200.