A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Ratkó Lujza: Ezredvégi gondolatok a néprajztudomány értékfogalmáról

Ezredvégi gondolatok a néprajztudomány értékfogalmáról színösszeállításának, díszítményeinek stb. a helyi hagyomány szerinti megválasztását. A népi kultúrában megjelenő szépség/esztétikum tehát jóval összetettebb a szépséget pusztán az érzékelésre redukáló/korlátozó tudományos szép-fogalmunknál.

1 A néprajz második, viszonylag gyakori minősítési szempontja történeti szemléletéhez kapcsolható. E szerint a szempont szerint minél régebbi valami, annál értékesebb a tudomány számára, hiszen a múltnak annál távolabbi korszakáról, a kultúrának annál korábbi állapotáról ad hírt. Ugyanígy a - nemcsak régiségük, hanem egyéb okok miatt - ritka tárgyak is igen becsesek, mivel rendszerint valamilyen fehér foltnak számító területről hordoznak információkat. Ha megnézzük ugyanennek a szempontnak a népi kultúrában való érvényesülését, akkor érdekes dolgot tapasztalhatunk: a parasztember számára, akinek szemlélete közismerten ahistorikus, a régiség - legalábbis a tárgyak vonatkozásában - nem jelent semmiféle értéket, sőt a tárgy „idősödésével" párhuzamosan egyre veszít értékéből: az évek, évtizedek múlásával egyre lejjebb kerül a tárgyak rangsorában, egyre alantasabb funkciókat tölt be, végül mikor már semmire nem használható, akkor a szemétdombra vagy a tűzbe kerül. Vagyis úgy tűnik, hogy a parasztember híjával van mindenféle „muzeális érzéknek", és ezen a téren teljes mértékben praktikus szempontok vezérlik. Érdekes paradoxon, hogy míg a hagyományokat felszámoló, de e felszámolt „régi" iránt intenzíven érdeklődő modern korban a tudomány számára értéket jelent a régi, addig a hagyományokra épülő, a régit fenntartó és továbbéltető népi kultúrában a „régiség" önmagában nem képvisel értéket. A tárgyak szintjén valóban létezik is ez a paradoxon, ha azonban mélyebbre tekintünk, és a régit nem mennyiségi (évek száma), hanem minőségi (tradicionalitás) kritériumként fogjuk fel, akkor mindjárt megszűnik ez az ellentmondás. A néprajztudomány ugyanis a népi kultúrának elsősorban megnyilvánulási formáival, és nem eszmeiségével foglalkozik; a „régi" mint objektum fontos számára, s arról a principiális-esszenciális háttérről, amely e kultúra működtetője, s amely lényegi magvát adja, alig vesz tudomást. A „régi" mint princípium tehát nem jelent értéket számára; modern alapállásából fakadóan kimondatlanul is elavultnak, meghaladottnak, s ezért kutatásra érdemtelennek tartja, vagy egyszerűen negligálja azt a világlátást, szemlélet- és gondolkodásmódot, amely a tradicionális kultúra lényegét adja. Éppen fordított a helyzet a paraszti kultúra esetében: a „régit" nem mint időben létező objektumot, hanem mint időtlen princípiumot őrzi (ahistorikusság), vagyis azt az eszmeiséget élteti tovább, amely tradicionalitásának gyökere és végső mozgatórugója. A harmadik, típusjegyek szerinti értékelés elsősorban népköltészeti-folklór alkotásokkal, népdalokkal kapcsolatban fordul elő a néprajztudományban - és talán fölösleges is megjegyeznünk, hogy az ilyenfajta tipologizálás kizárólag az analizáló tudományos szemlélet, s legkevésbé sem a népi gondolkodásmód sajátja. Mindebből világosan kiderül, hogy a néprajztudomány által alkalmazott értékelési szempontok nem esnek egybe a paraszti kultúra belső értékrendjével. Ez még önmagában egyáltalán nem meglepő, hiszen egy tudománynak meglehetnek a maga sajátos vizsgálódási szempontjai - a probléma az, hogy a néprajz nem is próbálta/próbálja tisztázni a népi kultúra értékszemléletét, noha érték- és normarendje sokkal mélyebben és meghatározóbban jellemez egy kultúrát, mint bármely tárgyi vagy szellemi produktuma. Az értékrend ugyanis annak a szellemiségnek integráns része és egyben kifejeződése, amely a kultúra teljességét áthatva meghatározza annak minden megnyilvánulását, működésének egész mikéntjét. A népi kultúra esetében ez nem más, mint a tradicionalitás, azaz a hagyományoknak való megfelelés - ez a szellemiség, 1 Tanulságos megfigyelni ezzel kapcsolatban azt a tendenciózus különbséget, amely a tradicionális kultúrák és a modern kultúra között fennáll: nevezetesen hogy míg például a népi kultúrának igen sok tárgya, megnyilvánulási formája szép a szó esztétikai értelmében, addig a modern tárgyakról, jelenségekről ez csak igen kevéssé mondható el. Úgy tűnik, hogy a szépség kategóriáját mindinkább a „modern", a „korszerű" és a „divatos" szorítja ki - még a szépségnek egy olyan klasszikus területén is, mint például a női öltözködés. Míg ugyanis a hagyományos női viselet a szépségre törekedett, széppé akarta tenni viselőjét, addig modern változataiban ennek a törekvésnek már nyoma sincs: a modern nő már nem szép akar lenni, hanem divatos, kihívó, egyéni, feltűnő, vagy éppen elegáns, sportos, fiatalos, csinos, szexis, és sorolhatnánk még a legkülönbözőbb jelzőket. Nyilván ezzel a tendenciával függ össze, hogy a „szép" minősítés egyre ritkább, s ha alkalmazzuk is, gyakran nem a szó hagyományos értelmében - a szépség klasszikus formái ugyanis gyakorlatilag kivesztek a modern világból (nem „korszerűek"), csupán a hagyományos kultúra maradványaiként fordulnak elő. 423