A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Ratkó Lujza: Ezredvégi gondolatok a néprajztudomány értékfogalmáról

Ratkó Lujza ez a szemlélet ölt testet minden produktumában és megnyilvánulási formájában. Ha a néprajz fenomenologikus és pozitivista szemléletéből következően a paraszti kultúra kifejeződéseivel csak mint jelenséggel foglalkozik, akkor éppen azt a dimenziót hagyja ki vizsgálódásából, amely mélységet és értelmet ad mindennek, s ami rávilágíthatna az adott jelenség valódi értékére. A tárgy ugyanis önmagában csupán lenyomata, hordozója a kultúra mélyén működő szellemiségnek; ami igazán fontos, az a tárgy mélyén rejlik. Egy tárgy önmagában való vizsgálata csak esztétikai, történeti stb., vagyis „partikuláris" értékeket képes feltárni - voltaképpeni értéke viszont csakis abban a kulturális és szellemi környezetben, szemléleti háttérben nyilvánulhat meg, amelyben az adott tárgy létrejött és működött, amelynek lenyomatát magán viseli. A néprajznak tehát meglehetnek a maga sajátos értékelési szempontjai, de ha csak ezek szerint minősít, akkor szükségképpen egyoldalú, sőt torz képet kap vizsgálatának tárgyáról: az ilyen módon kapott kép ugyanis elsősorban magára a tudományra, nem pedig a vizsgált kultúrára lesz jellemző. A népi kultúra értékrendje Mindezek után próbáljuk meg tisztázni a népi kultúra inherens értékrendjének sajátosságait: mi, milyen szempontok alapján és milyen módon képviselt értéket a paraszti hagyományban? Mindenekelőtt az értéknek létezett egy alapszintje, amelyet minden olyan tárgy, jelenség birtokolt, amelyik megfelelt a tradicionalitás kritériumának - magyarán ahogy a modern kultúra számára minden „modern" önmagában, pusztán modernsége folytán valamilyen ér

r téket jelent, a „nem modern" pedig rendszerint értéktelennek számít („elavult"), éppen úgy a hagyományra épülő kultúrákban minden „hagyományos" pusztán tradicionalitása révén egyfajta értéket képviselt, minden „nem hagyományos" pedig elvetendő vagy asszimilálandó „idegen testként" jelent meg.

2 Az „értékesre" és „értéktelenre" való elkülönülés persze magától értetődően nem valamiféle körülírható értékelő folyamat eredményeként jött létre, hanem a kultúra egészét átható tradicionális eszmeiség rejtett belső szabályzója révén, egyfajta természetes kiválasztódás útján ment végbe. Ez a láthatatlan szabályzó, amely tradicionális szemléletként, tradicionális gondolkodásmódként minden emberben és az adott közösség egészében inherens módon működött, tévedhetetlenül jelezte, hogy mi az, ami beleillik a népi kultúra szövetébe, és mi az, ami idegen tőle - legyen az a kultúra belső, saját terméke, vagy valamilyen kívülről érkező hatás; ez a mindenek fölötti értékelési szempont pedig nem volt más, mint a hagyományoknak való megfelelés. Ez adott egyfajta inherens „háttérértéket" a népi kultúra minden egyes megnyilvánulási formájának - ami igazából nem is értékként, hanem az e kultúrában való létezés nélkülözhetetlen feltételeként és velejárójaként jelentkezett. Emellett az alapérték mellett természetesen számos partikuláris érték is létezett a néphagyományban a hasznosságtól kezdve a szépségen és „jó-ságon" keresztül az erkölcsi és szellemi értékekig - ezeket az értékeket azonban „háttérértékük", azaz tradicionális voltuk mintegy megemelte, partikularitásukból kiemelte azáltal, hogy önmagukon túlmutató értelmet, jelentést adott nekik. A tradicionális alapokon felépülő és működő kultúráknak ugyanis alapvető jellegzetessége volt, hogy minden ízükben áthatotta őket a szakralitás; eme kultúrák felfogása szerint a földi világ egy magasabb isteni rend leképeződése, s az élet minden egyes területét isteni törvények irányítják. Innen ered a régi embernek az a törekvése, hogy az isteni törvények szerint éljen, hogy megfeleljen a felsőbb isteni rendnek; ezt a célt szolgálták az egész életét „átritualizáló" évszázados szokások, szertartások és rítusok - s mivel minden dolognak, minden cselekedetnek végső vonatkozási pontja az Abszolútum: Isten volt, és eredetileg minden tárgy, minden cselekmény valamilyen kultusznak vagy rítusnak volt része, 2 A tradicionalitás elsősorban nem időbeli fogalom, és a régihez csak másodlagosan, közvetetten van köze - éppen ezért csak egy nagyon felszínes látásmód tehet egyenlőségjelet a hagyományosság és a múlthoz való ragaszkodás között. A hagyományosság valójában nem egyéb, mint ragaszkodás egy időhöz nem kötődő értékrendhez, amelynek működőképességét a korábbi generációk hosszú sora tökéletesítette és hitelesítette. 424