A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Ratkó Lujza: Ezredvégi gondolatok a néprajztudomány értékfogalmáról

Ezredvégi gondolatok a néprajztudomány értékfogalmáról Ratkó Lujza Az érték fogalma a magyar néprajztudomány azon háttéraxiómáinak egyike, amelyek rendszerint komolyabb elméleti-szemléleti megalapozottság és pontos definiálás nélkül kerülnek alkalmazásra. Nyilvánvalóan az elméleti tisztázatlanság az oka annak, hogy az érték/értékelés kérdéskörében meglehetősen ellentmondásos helyzet alakult ki: diszciplínánk egyfelől deklaráltan a modern pozitivista tudomány egyik alapvető módszertani követelményére, az értékmentességre törekszik, ami azt jelenti, hogy tartózkodik az értékítéletektől, vizsgálati tárgyának minősítésétől (emögött feltehetően az objektivitás szándéka, azaz a szubjektív tényezők kizárásának igénye rejlik); másfelől viszont - ha nem is rendszeresen és következetesen, de - alkalmanként mégiscsak véleményt alkot, vagyis különböző szempontok alapján értékesnek, kevésbé értékesnek vagy értéktelennek minősíti a népi kultúra egyes megnyilvánulási formáit. Hogy milyen szempontok alapján, az rendszerint meghatározatlan marad, s ugyanígy nem rendelkezünk annak tételes kifejtésével sem, hogy egyáltalán mi jelenthet értéket az etnográfia számára. Ha az indukció módszerét alkalmazzuk, vagyis a néprajztudomány gyakorlatából következtetünk szemléletére és elméleti alapállására, akkor a következőket láthatjuk. Értékesnek minősülhet valami elsősorban esztétikai sajátosságai alapján, azaz szép, harmonikus, kiérlelt - vizuális vagy verbális - megformázása, megfogalmazása révén; másrészt régisége (keletkezésének kora) és/vagy ritkasága folytán; végül megformáltságának komplexitása okán, vagyis azáltal, ha például egy tárgy vagy népköltészeti alkotás saját típusának összes vagy csaknem összes meghatározó jegyét magán viseli. Ezek az - esztétikai, történeti és tipológiai - értékelési szempontok gyakrabban külön-külön, ritkábban pedig együttesen is megjelenhetnek, de alkalmazásuk korántsem mondható rendszeresnek és következetesnek. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a tudományos minősítések legfőbb terepének számító népművészet és népköltészet terén sem terjed ki minden tárgyra illetve alkotásra az értékelés, hanem azt is, hogy a népi kultúra más jelenségeivel - például a kalendáris szokásokkal - kapcsolatban az értékelhetőség kérdése rendszerint fel sem merül. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy az utóbbi években a néprajzi érdeklődés olyan témák felé fordult, amelyek korábban nem merültek fel vizsgílandó és Vizsgálható kutatási objektumként. Itt főként a mai falusi, városi élet jelenségeivel és a modernizációs folyamatokkal foglalkozó jelenkutatásokra gondolunk, amelyeknek kialakulására több más tényező mellett mindenekelőtt az antropológiának volt hatása - annak a tudománynak, amely hangsúlyozottan értéksemleges szemléleténél fogva bármilyen kulturális jelenséget bevonhat, és be is von vizsgálódási körébe. Úgy látszik tehát, hogy a néprajztudománynak a kutatási tárgy kiválasztásában megnyilvánuló korábbi hagyományos értékeszméje napjainkban felbomlófélben van, ami egyúttal általános - bár mindeddig kifejtetlen - értékfogalmának átalakulását is jelenti. Az egységes minősítési szempontok és az érték/értékesség definiálásának hiányán túl további problémaként merül fel, hogy a néprajztudomány által értékesnek vagy értéktelennek tekintett tárgyak vagy kulturális jelenségek kinek a számára értékesek vagy értéktelenek, illetve milyen módon azok. Bármennyire is evidenciának tűnik, mégis külön hangsúlyoznunk kell, hogy a fent említett esztétikai, történeti, illetve típusjegyek szerinti minősítési kritériumok anélkül azonban, hogy ennek a ténynek az elvi tisztázása megtörtént volna - magától értetődően elsősorban a tudomány számára mérvadóak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy e kritériumok értéktényezőként való alkalmazása már önmagában is a néprajz, és nem a „nép" szemléletét tükrözi; hiszen az adott tárgy vagy egyéb alkotás létrehozói és használói számára a „szépség", a „régiség" vagy a „komplexitás" szempontjai ilyen módon legtöbbször fel sem merültek,