A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Fehérvári Béla: Németh Péter vicéje voltam (Hősköltemény)

meg magunkat, ha nyilvános retorziót alkalmazunk. Ennek dacára hamarosan néhányan kereket oldottak. Akkoriban Péter nagyon humánus volt, számomra minta: okos, türelmes, művelt. Szinte atyai jósággal viseltetett irántam, persze néha nem minden kajánság nélkül. Egyszer elvitt a színház büféjébe, ott elsorolta, ki kicsoda, egyik-másik színésznőnek be is mutatott. Túlbecsült, de jólesett. Szeretett volna magánytalanítani, és tudom, ezt őszintén akarta. A házi varjak károgása ellenére megengedte, hogy velem lakjon az, akit jövőbelimnek tartottam, aki életem legsúlyosabb fázisában mellém állt. Ahogy Péter is. Szép, és néha meglepő feladatokat adott. Rám bízta Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész jubileumi kiállításának megrendezését, a kiállítás Szemlében való méltatását. Nagyot kockáztatott velem. És az a feledhetetlen Kertész Klára...! Vagy például az a „húzása", amit nehéz elfelednem, rá emlékezve ma is hideglelést kapok. Egy kiállítás megnyitóján már ott tolongott az úri közönség. Megérkezett a szónok, kezdett csöndesedni a terem. A kiállítás áll, nekem már semmi dolgom, már kívülálló vagyok, élvezhetem a főszereplők mosollyal dúsított kínlódását. Gonosz vagyok, mert most kívülállóként nézhetem végig az attrakciót. Többen kint álltunk az ajtóban, én Péter mellett. Az előadó mintha zavart lett volna, hiszen a protokoll megkívánja, hogy legyen házigazda. Odasúgom Péternek: — Ki a házigazda, már kezdeni kellene. — Hogy ki a házigazda? Hát te vagy. Eredj! — Én? Meg vagy te őrülve! Erről szó sem volt. Ekkora... ekkora... Legalább a meghívót add ide, hogy legyen valami biztonságérzetem. Nem, inkább elmegyek most! Ezzel szelíden betolt az arénába. Már késő elfutni. Olyan kábult és drukkos voltam, hogy nem láttam az arcokat, nem hallottam a megnyitó szövegét. A tapsról tudtam, hogy vége, s most még a köszönet, valamint a kedves, kisiskolás szeptemberi hülyevigyor kíséretében biztatás a kiállítás megtekintésére. Leizzadtam, levegő után vágytam. Csak úgy magamban jegyeztem meg: ez a Péter egy nagy b. k. — No látod, megy ez improvizálva is! Ha vasvilla lett volna a tekintetemben, ő ott helyben halálnak halálával hal.